A Kick-Ass úgy rúgja valagba az embert, hogy rögtön kikerül a komfortzónájából. Ütős, húzós, zúzós, ahol a legkisebb a menő!
Matthew Vaughn, akinek a Neil Gaiman-féle Csillagpor adaptálását is köszönhetjük, ismét összeállt „házi” szerzőtársával, Jane Goldman-nel, és fantasy után most képregényfilmet vittek a vászonra. A „fenékszaggató” alapanyag Mark Millar kultikus képregénye, a Kick-Ass.
A film címének magyarosítása jó pár biztosítékot kivert a rajongók körében: Ha/Ver. Számos filmnek hagyják meg az eredeti címét a könnyebb beazonosíthatóság végett, vajon a Kick-Ass-szel mi bajuk lehetett? A Ha/Ver kreativitásban meg sem közelíti a „kick-ass” angol szójátékát (szó szerint „seggbe rúg”, átvitt értelemben „király”, „menő”), ami a címszereplő neve is egyben.
A gyerekbarát képregény-feldolgozásokat követően A sötét lovag volt az első, amely szakítva a hagyományos megoldásokkal felvállalta a komorabb, korhatáros vonalat. Ezt követte tavaly a sokak által félre-, vagy épp meg nem értett Watchmen: Az őrzők film, amely kétségkívül a legjobb képregény-feldolgozásként kerül be a Nagy Filmes Pantheonba.
A Kick-Ass nem más, mint egy képregény paródia, a Watchmen acélkeménységével párosítva. A kezdeti tini-vígjátékos felütés váratlan fordulatokban és fekete humorban bővelkedő eredettörténetté növi ki magát, meglehetősen brutális és vérbő akciókkal. Zavarbahozó produkció, amelynél nehéz eldönteni, hányadán is állsz vele. A Kick-Ass újra és újra meglep minket, címéhez méltóan úgy hat ránk, mint egy valagba rúgás.
A film főszereplője Dave Lizewski (Aaron Johnson), klasszikus kocka – a való világban nehezen találja a helyét, csak csetlik-botlik át az életen: a lányok keresztülnéznek rajta, a sporthoz béna, a Nagy Amerikai Álom földjén csaknem láthatatlan. Hasonlóan lúzer haverjaival képregényboltokban keresi a válaszokat az élet nagy kérdéseire.
Miután főhősünket (a napi rutin részeként) sokadszorra is kirabolják a nyílt utcán, arra az elhatározásra jut, hogy maszkos igazságtevőnek áll – életét mások megsegítésének szenteli. Dögös(nek vélt) szerkót húz, és karakán nevet választ: Kick-Ass! A kezdeti kudarcok után egy sikeres akció következtében felkarolja a média, és így olyanok érdeklődését is felkelti, akiknek figyelméről Dave, azaz Kick-Ass szíves-örömest lemondana. Hamarosan rá kell döbbennie, hogy nem ő az egyetlen, aki tenni szeretne a világ fonáksága ellen; rejtélyes társai azonban igazán nagyban játszanak – a helyi gengszter főnököt szeretnék kiiktatni. A kérdés tehát az, hogy Kick-Ass beszáll-e a nagyok játszmájába, és kész-e valódi hőssé válni?
Az első olvasásra sablonosnak tűnő sztori valójában jól megszerkesztett, feszes tempójú cselekményszövést takar, ami egyedi karakterekkel dolgozik, ötletesen felépített szituációkkal és olykor (nem öncélúan) vulgáris, Tarantino-san odamondogatós dialógusokkal szolgál, melyeket jól megkoreografált, brutálisan véres akciójelenetek színesítenek. Ebből a szempontból nem éppen családbarát popcorn-mozi.
A Kick-Ass ütőkártyája a jól kidolgozott figuráiban rejlik. Aaron Johnson mintha zsigerből hozná a főszereplő csetlő-botló figuráját (talán nem is színészkedik?). A karrierjével lejtmenetbe kezdő Nicholas Cage ezúttal kitesz magáért: Big Daddy visszafogott karakterével teret enged a többieknek. A Batmant koppintó jelmezében legalább annyira mókás, mint a főszereplő felhúzott kotonra emlékeztető ruhatárában, ugyanakkor ezt nagyszerűen kompenzálják mindketten az ultrabrutál akcióikkal.
A film legjobb karakterét az angyali Chloë Grace Moretz kelti életre: Hit-Girl figuráját mintha rá öntötték volna. A tizenkét éves kislány tündéri, éppen ezért hat furán csilingelő hangján a vulgaritás, és kelt megütközést a vértől csöpögő késekkel a kezében. Ezek az ellentétek át- és áthatják a filmet, tökéletesen a helyükön vannak, és az ember csak kapkodja a fejét, miközben röpködnek a poénok és csattannak a pofonok. Hit-Girl jelenetei (amikor pici lányként először feltűnik a vásznon a pisztolyt ráfogó apjával szemben vagy később amikor a drogtanyán kiszámolósdit játszik a rosszarcú gengszterekkel) elsöprőek, akárcsak maga a karakter.
A film bővelkedik kult-gyanús pillanatokban, ilyen például az FPS-nézetes, éjjellátós jelenet, ami úgy van leforgatva, ahogy annak lennie kell, vagy amikor először látjuk apa-lánya figuráját a vásznon, egymással szemben… mintha Tarantino mester skiccelte volna vászonra!
A film befejezése hagy némi kívánnivalót maga után – a kreatív cselekményvezetést visszakényszerítik a porba, és egy meglehetősen sablonos lezárással élnek. Az eredeti képregényhez nem volt szerencsém, így nem tudom, mennyire ragaszkodtak hozzá a filmkészítők. A történet nagyobb része azonban kárpótol, mert hamisítatlanul eredeti mozgókép született, ami a képregényfilmek dömpingjében már ránk fért.
A film zenéjére is jellemző az az ellentmondásosság, amelyet a forgatókönyv és az egész produkció tükröz: a vértől iszamos akciókhoz totál oda nem illő zenei betéteket válogattak össze (mint például The Dickiestől a Banana Splits avagy Tra LA LA Song), és pontosan ezért működnek ezek olyan jól. A film szinkronjában elsősorban a borzalmas név(félre)fordítások a legszembeötlőbbek: így lesz Kick-Assből Ha/Ver, Big Daddyből Vérprofi és Hit Girl-ből Kis Dög.
A Kick-Ass a trendi képregényfilmek görbe tükre: parodisztikus, de nem lépi át az idiotizmus határát; biztos lábakon áll a valóságból vett díszletek között, eredetiséget csöpögtetve egy felkapott, sablonpanelekből építkező filmirányzatba – azért jó, mert mer más lenni, és ezzel újat mutatni. És simán szétrúgja a komfortérzetünkkel egyetemben a moziszéken meresztett hátsónkat!
Megjelent: globalgame.hu