Darren Aronofsky monumentális Noé-látomása történelmi kalandfilmként lett beharangozva, ezzel szemben egy igen hangulatosra és stílusosra sikerült, fantasy-ba oltott posztapokaliptikus vallási drámát ülhet végig a nagyérdemű, aki elzarándokol rá a moziba. A film legalább olyan megosztó lesz, mint Mel Gibson Passiója, vallási hovatartozástól függetlenül. Ezúttal a nagy filmes „mészáros”, Michael Bay elbújhat, ugyanis Aronofsky mindenkit lemos a föld színéről!
Darren Aronofsky író-rendező, akit maga Jancsó Miklós is méltatott (Jancsó két évig oktatott a Harvardon, ott tanította az ifjú filmes titánt), végül csak belevágta a fejszét a régóta dédelgetett filmes tervébe, melyben elénk tárja Noé és a vízözön történetét a saját víziójában. Azonban az apokaliptikus vízözönön túl mindig is jobban érdekelte maga az ember, hogy hogyan és mint élhette meg a világ végét, s bibliai adaptációjában pontosan erre fókuszál: Noéra.
Zavarbaejtő produktum született: mint mindenki, én is valamennyire „röghöz kötött” történelmi kalandfilmre voltam lelkiekben felkészülve, így egy percig is eltartott, míg magamhoz tértem a megdöbbenéstől, amikor az első, inkább fantasy-ra hajazó elemek feltűntek a vásznon. A posztapokaliptikus világkép is valahogy erősítette a fantasy élményt, ami mégis valamiféle időtlenséget árasztott magából: a néző teljesen elveszett az időben, ami épp annyira lehetett a múlt, mint a nem is oly távoli jövő. A táj elképesztő, hőseink mintha Cormack McCarthy-féle Az út vagy az Éli könyve díszletei közt bolyonganának a kősivatagos, felégetett, üszkös facsonkokkal tarkított földfelszínen. Az emberi gonoszság tette tönkre a földet, Káin vérei népesítik be ezt a haldokló világot, s közöttük bolyong mintegy elveszetten a vegetáriánus Noé és családja. Az ősi elvet vallva (“Csak annyit végy el a természettől, amennyire feltétlen szükséged van.“) igencsak magányosak ebben a velejéig elkorcsosult világban, ahol ember embernek farkasa. Noét emellett különös víziók gyötrik, melyek elvetik benne a gondolat magvát, hogy Isten kész elpusztítani a világot. Tanácsért és iránymutatásért nagyapjához, Metúselah-hoz szeretne fordulni, de ehhez át kell kelnie az óriások földjén. Végül sorsával szembesülve emberfeletti feladatra vállalkozik, amikor egy hatalmas bárka építésébe kezd. Az igazi megpróbáltatások azonban csak ezután következnek.
A film első fele alapoz, bemutatja ezt a már-már szürreális világot, és elhelyezi benne hőseinket. A történetvezetés a kalandfilmekéhez hasonló, karakterábrázolása csaknem minimális, hangsúlyt Noé víziói kapnak igazán, amelyek bár brutálisak, de önmagukban is közel tökélyre csiszolt gyémántok. Különösen az emberi gonoszságot bemutató látomás elrettentően gyönyörű a maga naturalista ábrázolásában, amely révén egyfajta tükröt tart Noé elé, hogy rádöbbenjen: ugyanez a gonoszság munkál saját magában is. Ez épp olyan megrendítő és emlékezetes kép, mint amikor Júdás szembetalálja magát az ördöggel a híd alatt, miután elfordul Jézustól Mel Gibson Passiójában.
Bár a történet a Mózes könyvében leírt vízözön sztoriját veszi alapul, azért jelentős eltérésekkel is él, amivel a későbbi drámai szálnak ágyaz meg: Noé fiainak nincs felesége, egyedül a befogadott Ila nem a saját gyermeke, s bár gyengéd érzelmeket táplál az egyik ifjú iránt, a lány meddő. A filmben így az egyetemes jó és rossz kérdésköre mellett fölmerül egy sokkal földhözragadtabb, s így emberibb, ha úgy tetszik, gyarlóbb probléma, ami a nemiséghez, a fajfenntartáshoz és a szerelemhez kötődik. De most egy kissé előreszaladtunk!
Aronofsky nem sokat pepecsel, a film közepére már el is készül a bárka, és hullni kezd az égből az “áldás”. A hajót magát egyébként valóban megépítették, szigorúan szem előtt tartva a Bibliában szereplő adatokat. Viszont az összes állat komputeresen animált, s bizony itt-ott ki is lóg az a bizonyos lóláb, nem végeztek tökéletes munkát, szemben a hajót megostromló embertömeg csatajelenetével, ami viszont igazán szemet gyönyörködtetőre sikerült, semmi okunk nem lehet panaszra: mintha a Gyűrűk Ura tömegjeleneteit látnánk megelevenedni, a CGI hullámok pedig mindent visznek!
A film első fele a vízözönben csúcsosodik ki, s ezzel látvány terén többé-kevésbé azt hozza, ami egy blockbuster-től elvárható, azonban ennél nem többet, s ez ma már – merem remélni – kevés. Azonban ott van még a film második fele, ami a valódi többletet hordozza. Hőseink egy úszó ólba zárva elképesztő drámába kezdenek, amelynek szálai már az első részben szépen elő lettek készítve, most azonban menthetetlenül összegubancolódnak, a néző legnagyobb örömére. Elszabadulnak az indulatok, végre elmélyülnek a karakterek. A vizuális effektek a háttérbe szorulnak, hogy utat adjanak a színészi talentumnak, az utóbbi javára eldöntve a nagy kérdést, hogy ma mire van szükség egy szórakoztató filmhez (Transformers?! Na, ne vicceljünk már kérem!). Különösen Russell Crowe, Jennifer Connelly és Emma Watson remekel, de nincs sokkal elmaradva Tubal-Káin szerepében Ray Winstone sem.
Aronofsky tökéletesen kezeli a feszültséget, ami a film végén található tetőpontban sűrűsödik össze: szinte minden idegszálam pattanásig feszült a jelenetnél, amelyben Noé egy kést tart szinte lehetetlenül sokáig – valójában néhány másodpercig – a magasba, s belül együtt sikoltottam az Ilát alakító Emma Watsonnal. Bődületes katarzis, imádom az ilyet, amikor egy film így meg tudja mozgatni az érzelmeimet, mindig ezt az érzést keresem, amikor beülök a moziba! Ma már milyen ritkán élheti át az ember! A filmre a második fele helyezte fel a koronát, és örülök, hogy akárcsak a Fekete hattyú esetében, úgy most is sikerült Aronofsky-nak libabőrt varázsolnia a karomra. Köszönet érte!
Ebben az évben film még így nem volt rám hatással, tehát bátran kijelenthetem, számomra 2014 eddigi legjobb filmje a Noé. Jár a vastaps – na nem nekem, a filmnek! -, bár tudom, hogy erősen megosztó produkció született: a premier előtti vetítésen ha nem is sok – egy kezemen meg tudom számolni, hány – ember akadt, aki a film felénél elhagyta a nézőteret. A Paramount a vallási közösségek fogadtatása miatt – Aronofsky-t kihagyva a vágásból – három durván vágott verziót is készített a tesztvetítésekhez, ám mindhárom kelletlen kritikai visszhangot kapott. Nem lep meg, hiszen a filmkockákon – hiába a számtalan csoda! – Isten valahogy hangsúlyosan nincs jelen, szinte átérezzük Káin véreinek tragédiáját: Isten elfordult tőlük. Nem beszélve arról, hogy a filmváltozat szerint isteni hatalom kerül Noé kezébe, amivel úgy él, ahogy. A tesztvetítéseket követően a végső vágás jogát visszaadták Aronofsky-nak, akinek a saját – rendezői – változatát láthatjuk most a vásznon. A film egyáltalán nem igényli a 3D-t, szerintem anélkül is teljes a filmélmény, bár jómagam digitális 3D-ben tekintettem meg. Amúgyis, ha igazat adunk a látottaknak, hamarosan úgyis a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg, milyen is az, amikor Isten tisztára mossa a szennyest! Na az lesz ám az igazi 4DX élmény!
Publikálva: filmtrailer.hu, 2014. 03.29.