Charlie Manx Karácsonyországában nincsenek boldogtalan gyerekek: az örök hó és szórakozás birodalmában mindenkinek fülig ér a szája, azt csinál, amihez kedve van, és felnőttnek, Manxon kívül persze, legfeljebb apró darabokban van helye. Manx ártatlan lelkekre vadászó, kortalan lény, aki ezúttal emberére talál a Kölyök személyében. Kettőjük küzdelmét állítja középpontjába a Joe Hill azonos című regényéből készült televíziós sorozat, amely a második évadával a könyv történetének végére ért. Bár az alkotók nem titkolt célja egy filmes univerzum megteremtése volt, az esetleges folytatásokból a gyártó AMC Networks, köszöni szépen, nem kér.
Joe Hill harmadik könyve, a NOS4A2 nagyot merít az atyai örökségből. Stephen King fiának bizonyára nem kellett a szomszédba mennie ihletért: hiába érződik rajta haloványan az Az, a Christine, A talizmán vagy épp az Álom doktor hatása, mégiscsak egy összetéveszthetetlenül egyedi történet, amit a „királyi” nevet elhagyó Joe Hill hívott életre. Azért az atyjának szánt tiszteletkörök tetten érhetők benne: nemcsak a könyvmonstrum 750 oldalas (az Európa kiadásában 900!) terjedelmében, hanem az egybenyitott könyvuniverzumában. Mind saját korábbi (lásd: A szív alakú doboz), mind apja könyveinek a világát összemossa (lásd: az Amerikai Egyesült Inszképek térképét, ahol Maine mellett a „Pennywise Circus” elnevezés szerepel vagy ahogy Karácsonyország éppúgy Colorado hegyei között fekszik, akárcsak a Ragyogás Panoráma Hotele). Ha már térkép: a könyv illusztációi sokat dobnak az összképen, amelyek ahhoz a Gabriel Rodriguez nevéhez fűződnek, akivel közösen készítették az egészen zseniális Locke&Key képregényt. Nem mehetünk el szó nélkül Uram Tamás parádés fordítása mellett sem, aki olyan frappáns szójátékokkal gazdagította a kötetet, mint az Elaltat Lak vagy a Nelegyenúgyok Temetője.
Hill azt is megtanulta az apjától, hogyha a természetfölöttiről írsz, alapozd meg egy hiteles kerettörténettel. Ez a sztori pedig Vic-é, a szegény és elhanyagolt Kölyöké – az ő felnövésének tanúivá válunk, miközben két keréken robog téren és időn át a végzete felé. Ez a végzet pedig Karácsonyországba szólítja, amely valaki más fejében létezik; ám a gyerekek számára, akiket ez a bizonyos Charlie Manx elrabol, nagyon is valóságos. Egy 1938-as Rolls Royce Wraith-tel képes átkelni a valóság és a képzelet határán, de ennek ára van: az autó a gyerekek lelkével táplálkozik, és múlandó fiatalsággal hálálja meg az egzotikus ínyencfalatokat tulajdonosának. Erre utal az autó rendszámának szójátéka: a NOS4A2 olvasata az angol számnevek alapján „nosferatu”, ami egy 1922-es némafilm vámpír címszereplőjére utal (ha a számok helyére behelyettesítjük az angol ABC megfelelő betűit, visszafelé olvasva a BAD SON, azaz „rossz fiú” kifejezést kapjuk). Manx és a Kölyök útjai keresztezik egymást, és évtizedeken átívelő küzdelembe bonyolódnak. Az esélyek kiegyenlítéseképp Vic-nek is akad trükk a tarsolyában: egy képzeletbeli hídon át bárhová el tud jutni a valóságban.
„Mindenki két világban él. Van a való világ, az összes idegesítő tényével és szabályával. A való világban sok minden igaz, és sok minden nem. A való világ alapvetően szívás. És van a másik világ, az emberek fejében. Ez az inscape, a gondolt világ. A gondolt világban – inszképben – minden ötlet tény. Az érzelmek ugyanolyan valósak, mint a gravitáció. Az álmok olyan nagy hatásúak, mint a történelem. A kreatív emberek, mint az írók, plusz Henry Rollins, az idejük nagy részét az inszképjükben töltik. Az erős kreatívok viszont egy kés segítségével átnyisszanthatják a válaszfalat, és egybenyithatják a két világot. A bringád… a betűdominóim… nekünk ezek a késeink.”
Jami O’Brien számos sorozatban dolgozott már, vezető forgatókönyvíróként azonban a NOS4A2 az első projektje. Joe Hill történetét karakterdrámaként igyekezett megközelíteni, nem véletlenül lett az első évad Vic McQueen, a Kölyök coming-of-age sztorija, egy természetfölötti elemekkel megtűzdelt tinidráma. Az egész sorozatra jellemző, de talán leginkább Vic tinikori útkeresésében érhető tetten igazán, ahogy O’Brien fejest ugrik a karakterek lelkivilágába, és motivációikat boncolgatva hosszan elidőz a mélyben.
Vic drámájának része származása: az amerikai munkásosztályt bizony jobban sikerült megjeleníteni a képernyőn, mint a Vidéki ballada egy amerikai álomért könyvadaptációjában. A Kölyök a mélyszegénység 22-es csapdájában ragad: rajztehetsége révén művészeti suliról ábrándozik, de szüleinek nincs pénzük tandíjra, az ösztöndíjhoz pedig valamelyik szülő adóbevallása szükséges, de aki feketén dolgozik – mert máshogy nem alkalmazzák –, az ne is várjon a rendszertől támogatást. Vic sem anyagi, sem érzelmi téren nem számíthat széthullófélben lévő családjára: „Sose menj férjhez, és ne legyenek gyerekeid!”, táplálja belé a transzgenerációs utasítást az alkohol- és dühkezelési problémákkal küzdő apja, nem is sejtve, valójában mennyire determinálja ezzel lánya életét.
„- Szerinted nem lesz baj? Nem félsz, hogy..
– Mitől? Hogy felrobbantod az életem? Elkéstél, anya! Már megtettem helyetted.”
A Kölyöknek nem marad más, mint a két kerék: a könyvben kerékpáron, a filmváltozatban – itt Vic idősebb, már középsulis – motoron menekül el a családon belüli erőszak és a sorstalanság elől, képzeletben rést hasítva a valóság szövetén, hogy világokat kössön össze. Erre figyel föl Charlie Manx, aki ártatlanok lelkével tartja formában magát. Manx különc figura, aki önzőségének rabja: saját olvasatában ő a gyermekek megmentője, aki csonka családok elhanyagolt porontyait menti át az örök játék és vidámság birodalmába, Karácsonyországba. A második évadban jobban megismerjük Manx motivációit és az egyéni kis poklát, melyeket a regény néhány mondatából bont ki eredettörténetté O’Brien és stábja.
