Bár elsőre furcsán hangzik a gyerekeknek készült zombifilm gondolata, azonban a múltba visszarévedve én sem lehettem több tíz-tizenkét évesnél, amikor a szüleim tudta nélkül, több részletben végignyüstöltem a már akkor is öreg VHS videómagnónkon A légy című horrort Cronenberg-től, nem beszélve az eredeti Gonosz halottról és más démonikus-zombis nyalánkságokról. Ráadásul a ParaNorman annyira a humor oldaláról közelíti meg a témát, hogy rettegni nem, csak szeretni lehet. S hogy mindezt a XXI. században hagyományos stop motion technikával oldották meg? Piedesztálra az összes alkotót!
Mielőtt a mennybe emelném vagy épp a porba sújtanám szavaimmal a ParaNormant, az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem az első produkcióval van dolgunk a 2000-es évek hajnalán, amely az időigényesebb megoldással, a bábok képkockánként történő mozgatásával kíván maradandót alkotni, mi több, értéket teremteni. Tim Burton – aki mellesleg a stop motion animáció úttörőjének számít! – A halott mennyasszonyával már átmentette ezt az animációs technikát az új évezredbe, amit az Elvitte a víz és Neil Gailman remek története alapján készült Coraline és a titkos ajtó szakmai és közönségsikerei csak még inkább alátámasztottak – megjegyzendő a ParaNorman alkotói mindhárom filmben közreműködtek. S vétek lenne kihagyni a felsorolásból a ParaNorman Oscar-vetélytársát, a szintén Tim Burton rendezte, s végül a magyar mozikban bemutatásra nem kerülő Frankenweenie – Ebcsont beforrt, amit a kritikusok az egekig magasztalnak. Elismerem, hogy jelen cikk írójának szegénységi bizonyítványát példázza, hogy sem Burton halott mennyasszonyáról, sem Frankeistein-i kutyájáról készült mozgóképek, sem pedig az írott formában a cikkíró mérhetetlen tiszteletét bíró Gailman Coraline-klasszikusának adaptációja még egy aprócska fodrocskát sem keltett filmművészet iránti szenvedélyének parttalan óceánjában. Így aztán a ParaNorman iránti érdeklődés magkezdeménye bennem épphogycsak annyi kapaszkodni való táptalajra lelt, hogy abszolút elvárások nélkül üljek be a moziba, és aztán kellemes meglepetéssel konstatáljam azt a másfél órányi felhőtlen szórakozást, amit végül nyújtott!
Ezt elsősorban nem Chris Butler sablonpanelekből összetákolt forgatókönyvének tulajdonítanám: az elhunytak szellemeivel kommunikálni képes fiú a jelenben mindössze magánakvaló csodabogár kategória, a kiközösítés szégyenteljes intézményének tipizált alanya, néhány száz évvel ezelőtti alteregója ugyanezért a „vétkéért” derék polgártársai által máglyára száműzött áldozati „fekete bárány”. Norman „nyomiként” az iskolai heccek fő céltáblája, meg nem értettsége auraként lebeg körülötte, amely, mint éjjeli lepkét a fény, vonzza magához az olyan bajkeverőket, mint Alvin, aki minden pillanatot megragad a fiú megalázására, mégis, a bajban fura dacszövetség szövődik köztük (lényeg a túlélés címén!), vagy a közmegbecsülés terén Normanhoz hasonló cipőben járó „dagi” Neil, aki a különc fiút fenntartások nélkül fogadja el olyannak, amilyen. Minden további karakterében klasszikus amerikai filmes archetípusokat vonultat föl: Norman nővére csak a külsejével törődő pompomlány, Neil bátyja egybites izomagy, Norman apja mindenkinél okosabb, semmihez sem értő ezermester, aki csak névleg hordja otthon a nadrágot, Norman nagybátyja különös homeless remete, és még sorolhatnám. Meglepően jól kezd el működni ez az egyveleg, amikor a boszorkány átka lesújt a kisvárosra, s az utcákon zombik tűnnek föl. A film humora a már megszokott módon egyszerre szól a család apraja-nagyjához, számos kikacsintás egyértelműen a felnőtt nézőket veszi célba, s ennek csak örülhetünk. Még némi társadalomkritikai él is felfedezhető az amerikai kisváros tipizált lakosságának az élőholtak kapcsán adott reakcióiban. Mindezek mellett a ParaNorman nem fúl horrorparódiába – bár annak számos elemét felvonultatja –, a végkifejlet érdekes és komoly „csavarral” él, s a film fő mondanivalója, ezúttal a szájbarágás kesernyés íze nélkül, a sorok közt bújik meg.
Nehéz kérdés, mi az, ami összetartja és valóban szórakoztatóvá teszi ezt a filmet. Sablon sztori és sablon karakterek, a habarcs mégsem csak a humor, bár szerves részét képezi a kötőanyagnak, inkább a gondosság és a szív az, ami szilárd egységgé kovácsolja. Chris Butler egyszemélyben apja és anyja, s egyben írója a sztorinak, amibe szó szerint önmagát rakta bele, hiszen például Norman és nagyanyja kapcsolata Butler személyes vonatkozású életrajzi részlete is egyben. A stop motion animáció aprólékosan és nagy hozzáértéssel készült, a figurák, bár ábrázolásuk elnagyolt, nonverbális kommunikációjuk és mozgásuk megdöbbentően valósághű. A filmhez első ízben használt a Laika Stúdió színes 3D nyomtatót, amivel a figurák bábuihoz különböző arckifejezéseket készítettek (Norman mimikájához 8.800 arcot nyomtattak).
A 3D-s felvételeket egy Canon 5D Mark II DSLR fényképezőgéppel (tehát nem 3D-s géppel!) készítették az adott bábubeállítást kétszer fotózva (egy speciális kocsi segítségével mozdították picit arrébb a fényképezőgépet az újabb képhez, hogy a 3D hatást elérhessék!). A filmen egy másodperc alatt 24 képkockát látunk egymás után, ezeket tehát mind külön fotózták le két nézőpontból. Babra munka? Idegölő pepecselés? Lehet, de a végeredmény akkor is önmagáért beszél. Hogy a moziban a 3D mennyit tesz hozzá a látványhoz? Nos, én alapvetően 3D párti vagyok, de a film valószínűleg hagyományos módon is „szellemesen” szórakoztató, mindenesetre a gyerkőcök számára (a korhatár besorolást esetükben szigorúan tartsuk be!) mindenképpen nagyobb élményt nyújthat a 3D.
A ParaNorman nem übereli a korábbi Pixar mozikat, s igazából nem tudom, mit keres az Oscar jelölések között, mivel annyira azért nem jó. De egyszeri szórakozásra bőven megéri a mozijegy árát, már csak azért is, hogy lássuk, hol tart az a technika, amely több mint egy évszázados múltjával a számítógépes animáció korában még mindig lépést bír tartani az aktuális trendekkel, s talán valamivel valóságosabb hatást kelt, mint az olykor párját ritkító generált fantáziavilág.
Publikálva: filmtrailer.hu (2013. január 16.)