A modern thriller műfajának kiemelkedő írója ezúttal a kormozott képernyőre firkál karaktereket, amelyek olyan súlyosak, mint a bűn. A Smoke garantáltan a mélybe húz.
Az írott thriller rajongói egy emberként hördültek föl, amikor híre ment, hogy Dennis Lehane szerzőt keresztben lenyelte Hollywood. Történetei olyan Oscar-díjas filmrendezőket ihlettek meg, mint Clint Eastwood (Titokzatos folyó), Martin Scorsese (Viharsziget) vagy Ben Affleck (Hideg nyomon), így inkább az a furcsa, hogy nem zárták egyből a forgatókönyvírók elefántcsonttornyába valahol a Hollywood Hillsen. Szerencsére az olvasóiról sem feledkezett meg, mint arról a tavaly magyarul is napvilágot látott Apró irgalmak című regény tanúskodik. Miután besegített Stephen King adaptált krimijeibe, a Mr. Mercedesbe és A kívülállóba is, Lehane alámerült a true crime sötét mélységeibe, és olyan miniszériákkal bukkant a felszínre, mint a 2022-es Fekete madár vagy az idei Smoke. Mindkét sorozat összeláncolja új múzsájával, a zseniális Taron Egertonnal (aki éppcsak dalra nem fakad – igaz, megtette azt már Elton Johnként).
A Smoke történetét Kary Antholis bűnügyi podcastja, a Firebug ihlette. Középpontjában egy profi tűzvizsgáló és egy parkolópályára állított rendőrnyomozó párosa áll, akik két sorozatgyújtogató nyomába erednek. A tűzvizsgáló Dave igazi „nagyágyú”, némi nárcizmussal, aki látszólag kiegyensúlyozott családi életet él, miközben a magáról mintázott regényén dolgozik. Ezzel szemben Michelle, bár nyomozóként remekel, viharos magánéleti és szakmai zűrjei miatt a tűzesetek osztályán kell bizonyítania. Ha ezek után
valami klasszikus buddy movie-ra számítasz, akkor nagyon nem ismered Lehane-t.
Először is nézőként rendkívül kényelmetlenül kezded érezni magad. Még nem tudod, mi ennek az oka, csak később döbbensz rá, hogy egyrészt a sztori nem az elvárásaid szerint alakul, másrészt a sorozat „hősei” fokozatosan elveszítik minden morális felsőbbségüket. És itt nemcsak a két főszereplőről beszélünk! A Smoke gyönyörűen fényképezett világa, minden, felsorakoztatott mellékkarakterével egyetemben, elkezd akkurátusan alámerülni a pöcegödörbe. A nézőt ez szorongással tölti el, mert talajt veszt, és nincs többé mihez mérnie a bűnt, ha mindenhol csak a bűnt látja. A karakterekkel való azonosulás fölér a bűnpártolással, amitől maga a néző is mocskosnak érzi magát.
Itt minden színész lubickol a szerepében: Egerton szinte a ripacskodásig zseniális, Jurnee Smollett Michelle-ként egyszerre jéghideg, forró és kőkemény, Ntare Guma Mbaho Mwine az egyik gyújtogatóként maga a megelevenedett esendőség, Rafe Spall gyarló zsaru, aki képtelen Michelle-től elszakadni, Greg Kinnear már csak a nézésével is képes mélységet adni a főnöki kétdimenziós karakterének, John Leguizamo pedig a pimasz beszólásaival hódít. Ami a Smoke-nál megbillenti a mérleg nyelvét, biztos, hogy nem a karakterábrázolás. Hanem a játékidő. Hiába a két sorozatgyilkos, ezt a sztorit feleennyi epizódban is el lehetett volna mesélni. A másik a valóság-faktor: a krimi dramaturgiáját felülírja a realitás, így hőseinket nem a logikus nyomozás viszi előre, hanem a vakszerencse. Úgy látszik, az élet a legrosszabb krimiíró! Vajon a true crime műfajában meddig ildomos a szerzőnek beleszólni az események valós menetrendjébe?
A Smoke ennek függvényében is ütős darab, amelynek talán nagyobb a füstje, mint a lángja, de pont ez a mocskos korom a lényeg, amely beleeszi magát mindenbe, legfőképp a gyarló ember lelkébe.
A minisorozat összes része megtekinthető az Apple Tv Plus streamingfelületén.
Bányász Attila