Jöjjetek közelebb! Még közelebb! Mert minél többet véltek látni, annál könnyebb lesz titeket becsapni! Figyeljétek a kezemet! Én nem csalok! Megmutatom, hogy ők viszont igen!
Három évvel ezelőtt a derült égből csaptak le először illuzionistáink a mozikban, művésznevükön A Négy Lovas – azóta sem igazán derült ki, honnan a név, mindenesetre feltűnő az asszociáció az Apokalipszisre -, és varázsolták el a nagyérdeműt. Boaz Yakin író-rendező és Edward Ricourt író-producer saját ötletét vetette papírra Ed Solomon forgatókönyvíróval karöltve, és Louis Leterrierrel (A szállító 1-2, A hihetetlen Hulk, A titánok harca) a rendezői székben vászonra álmodták ezt az igazán csillogó-villogó, színes-zajos produkciót. A kritikusok, akik belátnak – vagy csak azt hiszik! – a kártyalapok mögé, elnézően fogták vissza pennájukat, a nézők azonban a szórakozás jegyében piedesztálra emelték a filmet. Tény, hogy a Szemfényvesztők minden hibája ellenére is szórakoztató alkotás lett: ha az ember hátradől, és nagylelkűen túlteszi magát a történet logikai buktatóin, az illúziót rendre felülütő számítógépes effekteken és a film egyéb felszínes megoldásain, akkor a talmi csillogás és az egészen elképesztő vizuális orgia maradéktalanul lekötheti az érzékszerveit. A Szemfényvesztők trükkje a remek alapötletben (illuzionistákat zsúfolni a trükkjeikkel egyetemben egy akciófilmes fordulatszámon pörgő thrillerbe), a kiváló operatőri munkában (köszönhetően Zack Snyder házi operatőrének, Larry Fongnak és az elmúlt időszak nagyobb költségvetésű filmjeiben sűrűn megforduló Mitchell Amundsennek), valamint a páratlan castingban (egy filmbe összetrombitálni Michael Caine-t, Morgan Freeman-t, Mark Ruffalo-t, Woody Harrelson-t és Mélanie Laurent-t) rejlik. Nézzük meg a továbbiakban, hogy fokozható-e, és ha igen, vajon meddig még a varázs!
Egy év telt el, amióta a Négy Lovas monopoly pénzeső közepette levetette magát egy épület tetejéről, s a négy illuzionista azóta illegalitásba vonult. A kényszerű semmittevés nem tesz jót a léleknek, hatványozottan igaz ez az előadóművészekre! Az első részből megismert (?) Szem titkos rendjének ugyan tagjaivá váltak, ám a szervezet továbbra is ködbe burkolódzik előttük. Atlas (Jesse Eisenberg) megunja a titkolózást, és vezetőjük, Rhodes (Mark Ruffalo) háta mögött próbál kapcsolatba lépni a renddel. Az időközben foghíjassá vált csapat kiegészülve a szószátyár Lulával (Lizzy Caplan) új feladatot kap, ám nem az aprólékosan kidolgozott terv szerint alakulnak a dolgok, s a Négy Lovas saját kardjába dől! Megindul a versenyfutás az idővel, a négy illuzionistának ezúttal a túlélésért kell megszereznie valamit egy szigorúan őrzött helyről, miközben a széthúzás csírái szökkennek szárba köztük, nem beszélve a sarkukban bosszút lihegő régi ismerősökről.
A film forgatókönyvének megírása ezúttal teljes egészében Ed Solomonra hárult, aki az ötletelésben Pete Chiarellitől, a Nász-ajánlat írójától kapott segítséget. Leterriert pedig John M. Chu váltotta a rendezői székben, akinek korábbi munkái között a Step Up-filmek és a G.I. Joe: Megtorlás szerepel.
A szkriptről két pozitívumot lehet elmondani: az egyik, hogy Solomon az első részből építkezik (ez sikerül), a második, hogy a Lovasokat ezúttal próbálja motiválni, hogy ne csak irányított marionett figurák legyenek (kevésbé sikerül). Így válik Atlas túlzó egoizmusa, vagy a Woody Harrelson alakította McKinney-tesók elfajult családi perpatvara konfliktusforrássá, de még egy ügyefogyott, ostobácska és teljesen felesleges szerelmi szál is begyömöszölésre kerül Lula színre lépésével. A túltelített forgatókönyv ennyi mindent azonban már nem bír el, s a mellékszálak inkább csak kaotikussá teszik a cselekményt.
A két órás játékidőbe ezúttal mindössze két nagyobb “mutatvány” fér bele. Ezek közül az egyik valójában egy Mission: Impossible jellegű küldetés, amelyet hőseink egy kártyatrükkel próbálnak eladni, ám a jelenet túl hosszú és banális – még ha kevesebb lenne benne a vizuális effekt, s több a kreativitás, akkor értékelhetőbb és szórakoztatóbb lenne a végeredmény is. Ehhez képest a finálé már rétegzettebb, egymásra épülő szcénákból áll, míg a befejezés végre olyan, amilyennek az egész filmnek lennie kellene: egy CGI-mentes illúzió, amiről le is rántják a leplet – kár, hogy az egész annyira nyilvánvaló, a sokat edzett néző már a jelenet elején átlát a szitán.
Mark Ruffalo zilált FBI ügynök figurája végleg elveszíti lába alól a talajt – nagyon hiányzik mellőle ellenpontozásképp Mélanie Laurent Interpolos karaktere az első részből, a mérleg nyelve így menthetetlenül felbillen. Woody Harrelson kettős szerepben látható, de minek? Ripacskodó énjének kár volt teret engedni (“A főni ennek nem fog örülni!” Főni?!!), falta volna föl inkább az alteregóját még az anyaméhben – a filmbéli szereplőknek, és nekünk, nézőknek is csak jót tett volna vele! Lizzy Caplan tulajdonképpen Isla Fishert váltja, aki áldott állapota miatt nem tudta vállalni a forgatást, de ide a bökőt, hogy a folytatásokban még fel fog bukkanni! Caplan Lulájában lett volna fantázia, ha a szószátyár hölgyemény szájába valóban humoros monológokat írnak, ennek hiányában csak idegesítő lett a karaktere. Daniel Radcliffe igazából csak egy ismerős arcként van jelen, ahogy Michael Caine is csak mutatóba tér vissza. Morgan Freeman legalább egy pici teret kap, ami mindössze rutinja felvillantására elegendő! Az az igazság, hogy ennyi karizmatikus, nagy formátumú tehetséget ritkán láthatunk egy vásznon megjelenni… ilyen kihasználatlanul! Kár értük!
A történet Rubik-kockaként való csavargatása meghozza a végeredményt: minden szín összeáll, s a néző az ebből fakadó katarzist őrizheti meg kincsként, meg a CGI által elkoptatott illúzió élményét, a varázslatét, amely mélyen a mindenkiben benne élő kisgyermeki énben gyökeredzik. Csak a bűvész kezét figyeljük, ugorjunk át a hozzávaló, a kellék, az összetevő dirib-darabjai felett, mert akkor oda a varázs! Ez tehát a tanulság: a mágia nem a részletekben rejlik, hanem az egységben, ahogy a Négy Lovas is önmagukban szemtelenek, de együtt…. Együtt ők A Szem!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. június 9)