Minden perc esély arra, hogy mindent megváltoztass. Még a legutolsó is. Robert Redford lánya mindezt dalban mondja el.
Mel-nek (Saffron Burrows) igazán pocsék napja van: reggel az orvosa közli vele, hogy gégerákja van és két hónap van hátra az életéből. Délelőtt a munkahelyén létszámleépítés miatt kirúgják. Délután a pasija teszi lapátra, mert időre (!!!) van szüksége a kapcsolatuk átgondolásához. Ezek után Mel úgy érzi – jogosan -, hogy nincs vesztenivalója, és hátat fordít a korábbi életének: egyszerűen kisétál az ajtón, hátrahagyva mindenét. Kivesz egy méregdrága, egybelterű művészlakást, és elhatározza, hogy megszerez mindent, amire valaha vágyott, de ilyen-olyan okokból le kellett róla mondania. Első a listán gyermekkori álmainak netovábbja: egy 1963-as tűzpiros Fender Stratocaster elektromos gitár.
Saffron Burrows lubickol a főszerepben. A Háborgó mélység című cápás horrorral robbant be a köztudatba, majd kilenc évet kellett várnia, hogy érdemei elismeréseképpen rámosolyogjon a nagy lehetőség. Smink nélkül, összetörve, és mégis játékos nőiességgel és szívet tépő méltósággal viseli magán Mel szerepét. Ha szenved, szó nélkül elhisszük neki, ahogy a látszólag jelentéktelen boldogságát is, amit a birtokolni vágyott tárgyak felett érez. Valóban ennyi kell ahhoz, hogy el tudjuk magunkat engedni, és mindenféle kötöttségek nélkül legyünk képesek élni? Elég egy fejünkhöz szorított töltött pisztoly?
Mel közelmúltjáról szinte semmit sem tudunk, a gyermekkori flashback-ek pedig egy meglehetősen introvertált személyiség képét rajzolják elénk. Amint felreped a lelkét borító védelmi burok, és megnyílik a világ felé – a külvilágot itt a csomagküldő és a pizzafutár szimbolizálja -, a világ is érdeklődni kezd iránta. Mit érdeklődni?! Úgy vonzza Cookie-t (Paz de la Huerta) és Roscoe-t (Isaach De Bankolé) magához, mint éjjeli lepkéket a villanyfény. Nem vár el tőlük semmit, legfeljebb annyit, hogy ha visszajönnek, csak a pillanatért tegyék. Mert neki csupán ennyi maradt. Ők pedig jönnek, legalábbis addig, amíg rabul ejti őket ez a pillanat.
A rendezői székben Robert Redford lánya, Amy Redford foglalt helyet. A színész-rendező apa árnyékából Amy-nek már az első rendezésével sikerült kinőni. A rendezőnő a drámai mondanivalója mellé a filmjébe még némi társadalomkritikát is becsempészett: Mel felelőtlen, fedezet nélküli, hitelkártyás költekezése tekintélyes fricska az amerikai fogyasztói társadalomnak.
A The Guitar alapvetően nem zenés film, de kulcsszerep jut benne a zenének. A felcsendülő remek zenei betétek David Mansfield nevéhez fűződnek. Nagy kedvencem az alábbi szösszenet (a szám eredeti címe: Phantom Band):
Amy Redford filmje igazi dráma egy korlátaitól megszabadult emberről, akiben van elég erő és bátorság, hogy hátat fordítson a szürke hétköznapoknak, és megélje álmait. Azokat az álmokat, amelyek ha nem is világrengetőek, de épp ezért annyira emberiek, és testet öltenek egy hangszerben.
Megjelent: filmstrip blog