Három film egyben: egy felnőtté válás története, misztikus thriller és vészjósló krimi. A Thelma hamisítatlan skandináv mozi, ami lassan éppúgy külön műfajjá növi ki magát a filmezésben, akárcsak a skandináv krimik a bűnügyi regények frontján. A Thelma gyönyörű, hátborzongató és hideg. És most nem a címszereplőről beszélek.
Thelma visszahúzódó, vallásos lány, aki előtt az egyetemi élet hirtelen szélesre tárja a nagyvilág kapuját. A norvég fővárosba költözése a zárt családi közegből drasztikus kiszakadással, és annak traumájával jár együtt, bár szülei továbbra is igyekeznek telefonon és online is felügyelni rá – mintha ezzel bármitől is meg tudnák óvni őt. Szerencsére ott van a vallás, amely biztos erkölcsi fogódzót kínál minden sötétben tévelygő léleknek. Thelma azonban magányos, és az egyedüllét ellentmondásos érzéseket kelt benne.
Anjával való megismerkedése mintha valami gátat törne át benne: még senki nem volt az egyetemen ilyen kedves és érdeklődő iránta, így amikor újdonsült barátnője bulizni hívja, Thelma vele tart. Önfeledten veti bele magát az éjszakába, és az érzékeit túltelítő élmények részegítően hatnak rá. Ez lenne az az élet, amelytől annyira féltették őt?
A két lány egyre közelebb kerül egymáshoz, mígnem elcsattan köztük az első csók. Ébredező szexualitása megrémíti Thelmát, nem tud mit kezdeni a bűnként aposztrofált kapcsolattal, amelyre titkon vágyik. Az ellentétes érzelmek majd’ széttépik a lelkét. Valami a mélyből a felszínre tör belőle. Mire Anja… eltűnik.
Ezzel nagyjából egy időben epilepsziás görcsökhöz hasonló rohamok törnek Thelmára, amelyeket hallucinációk és megmagyarázhatatlan jelenségek kísérnek. Az orvosok nem találnak magyarázatot az önkívületi állapotra, ám a kórelőzmény homályos pontjai a régmúltba vezetnek vissza. Ahogy Thelma előtt tisztul a kép, szörnyű bizonyosság ébred benne: összefüggést vél felfedezni egyre gyakoribb rosszullétei, a zavarba ejtően valóságos víziók, és Anja eltűnése között.
Joachim Trier író-rendező – aki távoli rokonságban áll Lars von Trierrel – meglepően komplex filmet forgatott.
A Thelma olyan, mint egy Rubik-kocka: ahogy fordul egyet a történet, mindig más színű oldalát mutatja felénk, amitől átértékelődik az egész.
Hol egy klasszikus coming of age-sztorit láthatunk, amelyben a felnőttkorba lépő tini szégyenérzettel telve ismerkedik saját szexualitásával; hol egy lassú sodrású krimi bontakozik ki, amelyben nyomról nyomra haladunk az időben visszafelé; hol pedig misztikus thrillerbe csap át, amelyben a mágikus realizmus skandináv borzongással ötvöződik. Miközben a történet egyik műfaji jellegzetességet húzza magára a másik után, észrevétlenül szippant magába a filmet uraló hangulat, amelynek egy vissza-visszatérő zenei motívum baljós ünnepélyessége ágyaz meg. Thelmától – Anjához hasonlóan – mi sem szabadulhatunk. Még a moziból kifelé jövet sem.
Megélhetjük általa, milyen ma felnőttkorba lépő fiatalnak és egyetemistának lenni. Hogy mi van a Facebook idealizált profiljai mögött, amelyek nem azt mutatják meg, milyenek vagyunk, hanem azt, hogy milyenek szeretnénk lenni. Hogyan váltunk a virtuális térben álmokból, vágyakból és részigazságokból összegyúrt avatárokká… Thelma az alakoskodást követendő mintaként a valóságra is kiterjeszti, másnak mutatva magát, mint amilyen, csak azért, hogy a társaság befogadja. Szerencséjére a vágyott közösség leleplezi önmagát, ezzel akaratlanul is felszabadítva őt. Igaz, némi megaláztatás árán.
