Winona Ryder és Keanu Reeves majd’ megdöglenek… ők egymásért, mi meg őértük!
A Végállomás: esküvő “anti-romantikus vígjátékként” került beharangozásra, ami annyiban fedi a valóságot, hogy a giccsnek a közelébe sem merészkedik. Nem is kell, hiszen Victor Levin csúcsra járatja az “ellentétek vonzzák egymást” agyonkoptatott közhelyét, és a sablonpanelekből építkező forgatókönyvét parádés dialógusokkal kelti életre. Mert miről is szól a történet? Adott két besavanyodott, ki ezért, ki azért magának való ember, akik egy esküvőn – amelyet mellesleg a hátuk közepére kívánnak – kényszerből egymásba gabalyodnak. Száz hasonlót láthattunk-hallhattunk már, ami mégis egyedivé teszi, az a főszereplők személye. Másokkal ez bizony nem működne – na jó, talán mégis, de legalább olyan karizmatikus színészeknek kellene játszaniuk, mint Winona és Keanu –, ahogy a film író-rendezője sem rejti véka alá: “ők maguk a film“. És ez így van jól! Nem azért ülünk be a moziba, hogy két lópokróc összesimulásának legyünk tanúi, hanem Winona Ryder és Keanu Reeves fantasztikus kettőse miatt!
Mielőtt tovább mennénk, leszögezném: a Végállomás: esküvő nem jó film. De nem is rossz, valahol a középszerűség határán poroszkál, és valóban csupán a főszereplők emelik a fényét, igaz, ők jócskán! Na, nem azért, mintha olyan jól játszanának: Keanu fából faragott vonásai még az életben nem keltek életre – hé, Az ördög ügyvédje nagyjelenete neked smafu, szerzőkém?! –, most is kifejezéstelen Neóként siklik át a romantika mátrixán, és elszántan csapdossa Winona “magaslabdáit” – nem AZOKAT, pfúj, te szexista! Ryder kisasszony viszont a másik véglet: túljátssza a szerepét, annyi fintort vág a képünkbe, hogy elveszik köztük a valódi arca. És mégis: a kettőjük közt meglévő kémia mindent visz, különösen a hátán a produkciót. Levin pedig jó érzékkel látja és mutatja meg ezt, miközben a kamera mögött hátradőlve hagyja játszani a színészeit.
Úgy ám, ez a film tulajdonképpen egy vége-hossza párbeszéd, szinte nulla cselekménnyel, amiben főhőseink különböző helyzetekben lökik a sódert. Néha meg-megtöri a dialógust pár nagytotál, hogy láthassuk, milyen gyönyörű a helyszín, de igazából ilyenkor alig várjuk a páratlan párosunk újabb csörtéjét. Mert rendkívül élvezetes! Tényleg, mintha Levin Aaron Sorkinnal vetette volna papírra ezeket: vadul pörögnek, nagyokat csattannak, a néző olykor csak pillog, miközben fülig ér a vigyor a képén. Imádnivaló, ahogy zsémbelnek, Keanu a fiatalkori Walter Matthau, csak mimika nélkül, Winona meg a csacsogó nő bebarnult sztereotípiája. Cinikusak, szatirikusak, mindenkiről megvan a – jellemzően negatív – véleményük, a nyelvük úgy vág, mint a beretva. És ugyanakkor rendkívül önironikusak, saját magukba tudnak a legnagyobbat rúgni.
Úgyhogy evidens, hogy ez a két lópokróc egymásba szeressen, nincs is másra szükség, mint némi halálközeli élményre, és az ebből táplálkozó, az erotikát szinte már-már bizarrul nélkülöző szexre, amely még a hasonszőrű sündisznókat is összehozza. Nekünk meg másfél óra valóban habkönnyű szórakozásra, amelyet ez a szellemes “love story” bizton szolgáltat.
A humort nélkülöző előzetesét (lásd: lentebb!) látva igazából kellemes csalódást nyújt a film, ugyanis néhány túltolt poént leszámítva a maga módján vicces… nem is, inkább szórakoztató! Ez a helyes kifejezés! A film könnyed zenéjét pedig William Ross jó érzékkel találta el. A Végállomás: esküvő első és századik randinak is ideális, amelynél a férfi sem kaparja le a nézőtér falikárpitját, és a nő számára sem tartogat “ezzel a sz*rral meg mit akarsz mondani?!” típusú, kellemetlenül kínos pillanatot. Winona-rajongóknak a Stranger Things új évadáig, Keanu-fanoknak meg a harmadik John Wickig kiböjtölhető vele az idő! Azoknak pedig, akik jellemzően bealszanak a moziban, különösen ajánlott, mivel ezúttal helyben kapják a pokrócot, nem is akármilyet: ezekbe a hölgyek és az urak is egyaránt szívesen betakaróznának.
Publikálva: filmtrailer.hu (2018. szeptember 8)