Amikor Steven Spielberg Cápája fél évszázadossá érik, minden cápás horror kitüntető figyelmet kap. És akaratlan összevetést a nagy előddel. De nem ezért van eleve bukásra ítélve a Veszélyes állatok, mert attól még, hogy benne a cápa nem több, mint holmi biodíszlet, még okozhatna meglepetést. A nagyobb baj, hogy azt sem okoz.
Sean Byrne-t afféle ausztrál horrorfilmes fenegyerekként tartották sokáig számon, bár tíz hosszú év telt el, mire ismét új produkcióval jelentkezett. A Veszélyes állatok ráadásul megtévesztő: az előzetese alapján látszólag egy cápás horror, valójában inkább sorozatgyilkosos slasher. Abból is, hiába van szépen fényképezve, és ad bele apait-anyait az antagonistát játszó Jai Courtney, meglehetősen középszerű. Jó, elismerem, lehet, hogy nekem voltak túlzott elvárásaim, hogy Courtney személyében egy ausztrál Hannibal Lectert vizionáltam a tengerre, ez valóban nem volt fair! Helyette kapunk egy kattant cápafetisisztát, akinél nyilvánvaló, hogy elmentek otthonról. És elismerem, hogy bármilyen sekély is e karakter medencéje, Courtney látható élvezettel lubickol benne! Már-már megbocsáthatóvá téve, amit John McClane fiaként tett a Drágább, mint az életedben.
Szóval, adott egy szabad szellemű szörfös csaj, Zephyr, aki a furgonjában héderelve lovagol hullámról hullámra a tengerparton. Ő maga a megtestesült szabadságvágy, akinek kényelmetlen minden kötelező társadalmi konvenció, melytől igyekszik is megszabadulni. Ezért hagyja egy szó nélkül hátra aznapi egyéjszakás kalandját, bár nyilvánvaló, hogy a Peter André-kinézetű Moses fülig belehabarodott a laza csajsziba, de hát Zephyrt hívják a hullámok, melyek szava erősebb a testnedvcserétől elpihent hormonoknál. Különben is, Zephyr idegenkedik mindenféle kötődéstől, de hogy miért, ez afféle kibontatlan trauma marad, sajnos a lelkizést nem bírja el sem a játékidő, sem a vérre szomjazó célközönség. Hassie Harrison Zephyrként hozza a kötelezőt: laza, kemény, igazi kétdimenziós karakter.
Helyette akcióba lép Courtney sorozatgyilkosa, akiről már a nyitányból kiderül, hogy a jópofizó helyi tahó maszkja mögött valóságos szörnyeteg rejtőzik. S miután Zephyr kényszerű vendégévé válik a borzalmas titkokat őrző halászhajójának, elindul a késhegynyi pszichológiai horrorral megtámogatott slasher-csörte, amelynek a helyszíne a tenger. A Veszélyes állatok rákfenéje, hogy végtelenül kiszámítható: minden fordulatát előre ismerjük, semmi meglepetést nem tartogat. Elmélyedhetett volna hajszálnyit jobban a karaktereiben, legalább annyira, hogy felcsillanjon a nézőben a kötődés érzete, vagy megismertethette volna jobban Courtney figurájának motivációit, legyenek azok bármennyire is hagymázasak – bennem még az is fölmerült, hogy hátha kapunk esetleg valami Ari Asteres folk-ceremóniát, de nem! -, de a Veszélyes állatok feszültsége úgy illan el, ahogy a felkoncolt emberi testekből csöpögő vér a háborgó tengerben. A fehér tajtékparipán érkező Moses karaktere például szó szerint leredukálódik ugyanolyan díszletelemmé, akárcsak a hajót kerülgető cápák.
Tehát ha egy kiszámítható, üldözős slasherre vágysz, amely alatt egy halászhajón menekülő főhősnőnek drukkolva tömheted magadba a popcornt, a Veszélyes állatok a te filmed! Akkor is, hogyha mizantróp természetvédőként a cápának drukkolsz, mert tisztában vagy vele, hogy az csak egy állat, bezzeg az ember… Bár ez esetben neked már tényleg semmi újdonsággal nem fog szolgálni ez a produkció (spoiler: másnak sem!).
Bányász Attila