Ed McDonald tavaly magyarul megjelent Éjszárnya komor és erőszakos világba kalauzol, amelyet elnyeléssel fenyeget a gonosz. Egy titokzatos szerkezet áll az emberek és a sötétség erői között. Egy félhivatalos szervezet „utolsó cserkésze” kezében pedig a titok, ami megválthat vagy a kárhozatba taszíthat. Mindkettőnek ára van. A folytatás a következményekről és a világépítésről regél, utolsó (Holló)vérig.
Ed McDonald már legelső könyvével, az Éjszárnnyal ránk szabadítja a kárhozatot, megbillogozva minket a holló jelével. A folytatás bőr- és húscafatok közepette hívja életre a szárnyas bestiát, amely vérmocskosan károgva fészkeli be magát könyvespolcunkra, ahonnan „fel nem röppen – soha már”. McDonald egy mocskos(ul jó) fantasy világot alkotott a grimdark jegyében, amely egyszerre merít a posztapokaliptikus disztópia zsáneréből és a steampunk neoviktoriánus stílusából, ugyanakkor megmarad a klasszikus fantasy hagyományoknál. Nála a villamosságot megidéző mágia jól megfér a kanócos muskétákkal (flintlock fantasy), de rendet itt is kardpengével vág az ember, ha biztosra akar menni. Mintha a Tom Hardy nevével fémjelzett Tabu televíziós sorozat kegyetlen és (bél)sáros XIX. százada elevenedne meg némi mágikus körítéssel, és kapna kelet-indiai helyett jókora vadnyugati beöntést. Miután persze brutálisan üzekedett a Trónok harca középkori realizmusával. McDonald igazából semmi újat nem mutat, de megkapóan egyedi módon ötvözi mindazt, amit számos helyen láthattunk már. Így vezet (meg?) minket a kárhozat útján.
Világvég
A Mély Királyai és a Névtelenek háborúját csaknem száz éve akasztotta meg az a mágia, amely a két birodalom közt kifordította önmagából a valóságot. Ez a „senkiföldje” a Kárhozat, ahová józanabb ember be nem teszi a lábát: megrontott mágia buzog föl a föld, és le az ég repedéseiből, lidércek és mindenféle irtózatos teremtmények uralják e természetfölötti sivatagot, ahol mindenkit megkísért saját takargatnivaló múltja, és örökre belevész a tájba, akit nem a három hold fénye kalauzol. A Kárhozat peremvidékét helyőrségek védik – nem mintha a Mélység Királyait fel tudná tartóztatni pár maroknyi katona. E túlvilági halhatatlanokat, akik az emberek leigázására törnek, csupán egy hatalmas erejű mágus, Nall titokzatos gépezete képes kordában tartani. A Mély Királyai csak az alkalomra várnak, hogy óriási seregeikkel megindulva újra kirobbantsák a háborút, végleg elsöpörve az emberek törékeny világát idejétmúlt védelmükkel és a magukat névtelen isteneknek kikiáltott mágusaikkal egyetemben.
Egy legény van talpon a vidéken
McDonald komor világa a főszereplő, Ryhalt Galharrow nézőpontjából tárul föl előttünk, aki fejvadászként tengeti életét a Kárhozat peremén, szedett-vedett bandájával minden fizetős ajánlatra rábólintva. Ha épp nem a Kárhozat pöcegödrét túrja, akkor valamelyik poros helyőrségben néz a pohár fenekére. Badass antihős, a motherfucker fajtából, egy brutális kor smirglilelkű és -állú gyermeke. A rárakódott mocsok, a kezéhez tapadt vér és a lelkét terhelő bűnök alatt valahol mélyen azonban az elvek embere, aki a Szarkalábként ismert Névtelen félhivatalos katonai egységének, az Éjszárnynak a parancsnoka. Igaz, már évek óta nem szólította gazdája, Galharrow legnagyobb örömére; a kommunikáció ugyanis kissé egyoldalú és baromi fájdalmas: Szarkaláb a karjára tetovált holló képében szól hozzá… miután kisebb vérfürdő közepette vájja ki magát bőrön, húson és inakon át. Nemcsak a hatalom, de hozzáállás kérdésében is illik a Névtelenekre az isteni jelző: a halandók pusztán feláldozható figurák számukra a kozmikus sakktáblán. Se többek, se kevesebbek.
„Miután végeztünk, ismét az erőd megkérdőjelezhető kényelme felé vettük az irányt. Az őrszem egy megemelt teraszról tartotta szemmel a holdsütötte vidéket, nehéz nyílpuskája a térdén pihent. A jelszót kérve lekiáltott nekünk. Megkértem, hogy az anyját baszogassa, mire egy kacagással jelzett a kapuőrnek, hogy engedjen be minket.”
