Ki ne álmodozott már arról, hogy távol a világ zajától, a rengeteg közepén éli meg mindennapjait? A Julia Leigh regényéből készült Az orvvadász nem feltétlenül erről szól. Willem Dafoe által játszott főhőse, bár tagadhatatlanul összhangban él a természettel, nagyon is a mai kor embere: a legmodernebb eszközökkel keresi a kihaltnak hitt tasmán tigris utolsó példányát. Azonban nem csak az ember tesz erőszakot a természeten egy egész faj kipusztítása révén – az egymásra hatás kölcsönös.
Az orvvadász minden tekintetben nagyjátékfilmes produkció, ami szélesvászonra termett. Ráadásul olyan alkotói csapattól, amelyik tévéfilmes múlttal rendelkezik. A film forgatókönyvének adaptálását Wain Fimeri végezte, aki korábban főleg dokumentarista jellegű filmeken dolgozott. Kitűnő munkát végzett Julia Leigh azonos című regényével. Leigh nem szólt bele a forgatókönyvbe, a film is a közreműködése nélkül forgott: valószínűleg teljesen lefoglalta első rendezése, a saját forgatókönyvből készült Sleeping Beauty, amelyet a magyar forgalmazó Az orvvadásszal egy időben mutat be, s melyről máshol én is írtam.
Az orvvadász főszereplője Martin David, akit felbérel egy katonai biotechnikai cég, hogy vadássza le a kihaltnak hitt tasmán tigris utolsó élő példányát Tasmánia vadonjában. Martin a helyszínre utazik, ahol az erdő szélén található, fafeldolgozásból élő apró kisvárosban egy családnál lel szállásra. A természetvédő családfő már közel egy éve eltűnt a vadonban, családja széthullóban: az anya a gyógyszerektől állandó kómában fekszik, a két gyerek pedig egyre jobban elvadul. Martin bázisként használja a helyet, ahonnan két hetes túrákra indul feltérképezni a környéket. Ám egyre nehezebb kivonnia magát a szállást nyújtó család mindennapjaiból, s a szeme előtt zajló családi dráma mélyen megérinti. Miközben a kisvárosban egyre puskaporosabb a hangulat a természetvédő zöldek és a favágók között, Martin „zöld” álcája is egyre életveszélyesebbé válik. Vajon nyomára akad annak, amiért jött? Hol találja a vadat? A válasz onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várja, ráadásul olyan titok nyomára bukkan a vadonban, amelyre végképp nem számít.
Nos, igen, a vadászat részleteibe betekintést engedő Az orvvadászban helyet kap a családi dráma is, tulajdonképpen ez adja a film érzelmi “gerincét”, a motivációt, ami Martin lelki gyötrődéséhez, s később gyökeres jellembeli változásához vezet. Martin és a kisfiú, Bike közt kialakuló érzelmi töltet sajátos apa-fia kapcsolatba torkollik, ami az alapja Martin jellembeli alakulásának. Willem Dafoe kitűnő választásnak bizonyult a szerepre, napcserzette, időtől barázdált arca és szálkás termete a természetben otthonosan mozgó ember benyomását kelti, ráadásul szavak nélkül, pusztán gesztusok és mimika révén is képes érzelmeket közvetíteni, s így könnyedén azonosulhatunk karakterével. Sam Neill egy-egy szájhúzása vagy szemöldökráncolása pedig beszédesebb ezer szónál. A gyerekek közül inkább a cserfes szájú kislány figurája volt szimpatikus, akit Morgana Davies kelt életre. Robert Humphreys operatőr előtt pedig le a kalapot. Nem is nagyon értem, hogy miért nem fedezte fel már hamarabb a nagyvilág (azért az ausztrálok hét filmes díjjal is megtisztelték már, ami nem elhanyagolható). Gyönyörű nagytotáljai bizonyítják, hogy van szeme a természet szépségei iránt, amit valószínűleg dokumentarista jellegű munkáiból hozott magával. Szépen (és nem szét-) szűrőzött képein örömmel pihen meg a néző szeme. Reméljük, hogy több munkája is elér még a jövőben hozzánk.
Daniel Nettheimnek, a film rendezőjének remekül sikerült megragadnia Leigh történeteire jellemző sajátos hangulatot, amit talán a lassú sodrású történetvezetés, az erős jellemábrázolás, és -fejlődés érzékeltet a legjobban, és a 2011-es Sleeping Beauty-ra is jellemző. Mégis Az orvvadász sokkal kommerszebb és fogyaszthatóbb alkotás lett Leigh saját rendezésénél, bár a Liam Neeson-os Fehér pokolhoz hasonlóan kevésbé popcorn mozi, a film képei ugyanúgy betolakodnak az ember agyába és nem hagyják nyugodni még napokkal később sem. A ráérős történetszál ellenére sem unalmas a film, én kétszer néztem meg, és egyszer sem unatkoztam rajta.
A tasmán tigris vagy más néven erszényesfarkas az ember ostoba irtóhadjárata miatt valószínűleg teljesen kihalt. Az 1800-as évek végén a Tasmániába behurcolt juhnyájak megtizedelése vezetett kipusztításukhoz, melyet maga az állam is támogatott. A tudósok egy része állkapocs-vizsgálatok alapján már bebizonyította, hogy a tasmán tigris valójában nem volt képes végezni egy kifejlett birkával. Ma már csak a múzeumi kitömött példányok, és a film főcíme alatt látható archív felvételek emlékeztetnek, milyenek is voltak ezek az állatok. Kipusztításuk a mi szegénységi bizonyítványunk! Hiába, minden tettünk következményekkel jár! Legfőbb ideje lenne ezt már megtanulnunk! Reméljük, hogy nem egy egész bolygó ökoszisztémája árán.
Publikálva: filmtrailer.hu, 2012. július 5.