Ha a sötétség mindent magába nyel, csak a lámpás zöld fénye oszlathatja el és nyújthat reményt minden élő számára. Az unalomig ismételgetett frázis, miszerint a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, amikor szembeszállunk és felülkerekedünk saját félelmeinken, már kissé megkopott, azonban Martin Campbell által rendezett Zöld Lámpás e köré a közhely köré építkezik. Ezzel nem is lenne semmi gond, ha nekünk kellene levonnunk e következtetést, és nem készen kapnánk tíz percenként a képünkbe. Nem ez az egyetlen hibája derék Lámpásunknak, de még így is az a véleményem, hogy a Marvel sok mindent tanulhatna a DC-től.
A film rendezői székében papíron több személy is megfordult, mint például Greg Berlanti (Ilyen az élet) vagy Zack Snyder (300, Watchmen, Az őrzők legendája, Álomháború), míg végül Martin Campbell ült bele, aki két James Bond film (Aranyszem, Casino Royale) és több nagy sikerű produkció után kapott bizalmat a stúdiótól. Berlanti maradt a forgatókönyvírás mellett, amihez még három írótársat kapott, akik főleg sorozatokban és egy-két nagyobb filmben ragadtak azelőtt tollat. Operatőrnek az Egy gésa emlékirataiért BAFTA és Oscar díjat kapott Dion Beebe-t választották. A stáb így lassanként összeállt, lássuk tehát a produktumot!
A film indításától, a sötét képernyő előtti, végtelennek tűnő narrálástól, amelyben megpróbálják röviden összefoglalni az előzményeket, felállt a szőr a hátamon! Nem nagyon szeretem, amikor valamit szövegben foglalnak össze, ahelyett, hogy ötletes képi megoldásokkal (lásd például: A pap – Háború a vámpírok ellen rajzfilmbetétje) tárnának a nagyérdemű elé. Az ellenérzésem azonban rögtön elmúlt, amikor a remek 3D révén hirtelen kint találtam magam az űrben. Ebben a filmben – szemben a Cowboyok és űrlényekkel – világosan érzékelni lehet, mire is ment el az a tömérdek pénz, mert a 3D és a CGI valami rendkívül látványosra sikeredett, különösen az űrben és az idegen bolygókon játszódó jeleneteknél szemet gyönyörködtető a kép.
A film elején az enyhén Top Gun-os utánérzést kár is tagadni, de nekem bejött. A vadászgép-párbaj szórakoztató volt, és a sztori történései megfelelően jellemezték Ryan Reynolds által játszott Hal Jordan karakterét. Nekem Reynolds-szal sem volt különösebb bajom: a vígjátékok és az akciófilmes főszerepek jól állnak neki.
A gond ott kezdődik, amikor a valódi világ kereteit szétfeszíti a sci-fi (vagy fantasy?!) szál. A forgatókönyvben kozmikusnak leírt energia inkább mágikusnak hat, mesébe illő erőt adva a főhősnek. Őszintén szólva, nem igazán tudtam mit kezdeni egy ultramodern vadászgépcsata után azzal, hogy Hal Jordant felkapja egy zöld gömb, és átrepíti a város felett (ahogy ez később szintén megtörténik, csak a fél Univerzumon cibálja ugyanígy keresztül). Ahogy a nyilvánvaló logikai bukfencekkel sem, mint amilyen például Abin Sur (akitől Hal Jordan kapja a gyűrűt) űrhajója: míg Hal Jordan a gyűrű erejével néhány perc alatt simán átszörfözik az Oa bolygóra, a Zöld Lámpás Alakulat anyabolygójára, addig a „legendás” Abin Sur a hasonló utat órákig (napokig?!) tartó módon, űrhajóval teszi meg (a korábbi képregények magyarázata erre az, hogy feleslegesen nem használhatták a gyűrű erejét, az újabb verzió szerint a gyűrű már nem engedelmeskedett Abin Surnak – hát, engem egyik sem győz meg).
Az Oa-n játszódó jelenetekből akár kikerekedhetett volna egy remek fantasy is, ám körülbelül negyed órát tartózkodott ott a főszereplő, ami alatt megejtették a kiképzését is – teljesen hiteltelenné téve így a sztorit.
A sok mágikus, mesés megoldás miatt akár gyerekfilmnek is elmenne a Zöld Lámpás, ha nincs Hector Hammond karaktere benne. Peter Sarsgaard (Egy lányról) egészen jól kelti életre a figurát, akit a színész így jellemez: „Ő az a fiú, aki kíváncsiságból megnyalja az akkumulátort vagy viharban egy fogassal felmegy a tetőre”. Hammond metamorfózisa átlagos lúzerből a történet gonoszává (és nem a főgonoszává) több, mint horrorisztikus, ugyanakkor sokkal érdekesebb, mint Hal Jordan Lámpássá válása.
Tim Robbins is kapott egy kisebb szerepet a filmben, ő játssza az idősebb Hammondot. Nem igazán értem, miért vállal be egy olyan színész, mint ő, egy ilyen szerepet. Nem tetszett benne, és azt szoktam ilyen esetben feltételezni, hogy utólag már biztos ő is megbánta (és kirúgta az ügynökét).
A film humora, ha nem is sziporkázik, de egyértelműen jó – különösen a Cowboyok és űrlények után! -, Reynolds beszólásai mindig betalálnak és szórakoztatóak. A film végi nagy leszámolás – bár nekem maga Parallax nem jött be! – pedig üdítően hatott a sok Marveles képregény-adaptáció folytatásra építkező filmbefejezéseihez képest: tanulhatnának a DC-s gyerekektől történetvezetést (a sztorinak legyen íve csúcsponttal, azaz katarzissal és megfelelő lezárással)!
A Zöld Lámpás alapvetően a látvánnyal akarta lekörözni a Marveles vetélytársait, azonban ma már ez kevés. A DC ugyanazt a hibákat nem követte el, mint a Marvel, viszont beleesett újabbakba. A Zöld Lámpás képregény franchise-nak egy hihetetlenül szerteágazó, külön kis fantasy világa van, amelyből próbáltak ugyan most ízelítőt adni nekünk, de úgy érzem, nem igazán sikerült. Ennek a világnak a bemutatására kellett volna rágyúrniuk, és pont az Oa bolygóból és a többi Lámpásból kaptunk a legkevesebbet. Csak a felszínt sikerült karcolniuk. Talán majd a folytatás, aminek a film végi bónuszjelenet – amit, szerencsére, nem a stáblista legvégére rejtettek el – megágyaz, jobban sikerül. Addig pedig a lámpás fénye világítson utatokon!
Publikálva: filmtrailer.hu