„A fóbiáinkkal nem vagyunk egyedül, és ennek felismerése az első lépés a tőlük való megszabadulás útján.” – Isten éltesse Stephen Kinget!

Stephen King, a horror koronázatlan királya a napokban ünnepelte a 74. születésnapját. Ennek kapcsán emlékszem vissza arra az évtizedekkel ezelőtti pillanatra, amikor megszereztem az első saját kötetemet tőle, és igyekszem megfejteni, mi láncol hozzá örökre, és mit nyújt nekem még ma is, felnőttként. Mert King jóval több, mint egy műfaji szerző, ezért tud minden életkorban elvarázsolni – hiszen az emberi lélek legbensőbb zugaiba világít be a lámpásával.

„Szörnyek márpedig léteznek”

– mélázom el magamban, miközben meg-megbotlanak lábaim az egyenetlen macskaköveken. A kocsiszínbe vezető síneket felverte a gaz. A kiszáradt ágak csontujjakként markolnak a levegőbe. Hátam mögött a csepeli víztorony irdatlan betontömbje látatlanul is összenyom. Négy darab százforintos bankjegy lapul izzadó tenyeremben, Kossuth Lajos arcképét felismerhetetlenné gyűrik rajtuk az ujjaim. A könyv, amit kinéztem magamnak, felemészti az összes zsebpénzemet, de ezúttal nem vérzik a szívem. Inkább lenyelhetetlenül dobog a torkomban.

1993-at írunk, én pedig kiskamasz fejjel hamarosan a birtokomban tudhatom életem első Stephen King-kötetét!

Késő délután van. Az utam egymásra tornyozott talpfák mellett vezet el, amelyek mögül elővillan egy kibelezett teherautó kasztnija. A törött szélvédők mélyén mintha mozdulna valami. A valóságot rögtön elmossa egy emlék, ahogy szorongva állok otthon a konyhából az előszobába kivetülő fénypászmában. Nagyra nyílt szemmel meredek a sötétség mélyén rejtőző árnyalakra. Apám a konyhából zsémbel, hogy miért nem hozom már a szobából azt az átkozott cigarettát. De én képtelen vagyok megmozdulni, hatéves önérzetemet a lábammal együtt köti gúzsba a félelem. Bezzeg az a valami mozog, nyugtalanul vár reám, és csak a villanyfény kényszeríti meghátrálásra. Mintha soha ott sem lett volna.

Kétszer annyi idősen is hiszem, ott, a csepeli HÉV végállomásánál baktatva, hogy igenis láttam valamit, és megnyugtat a tudat, hogy valahol valaki képes papírra vetni a félelmeimet. Így már rögtön nem is annyira rémisztők.

Nemcsak ez bizonyítja, hogy Stephen King együtt rezonál a gyermeki lélekkel, hanem a magával ragadó képzelete is. Történetei éppúgy építkeznek a valóság köves talajából, mint a fantázia megfoghatatlan (rém)álmaiból. A regényeiben vázolt karakterek lelki mélységeibe bele lehet szédülni, és nála nem csak jópofa aforizma, hogy a mélyből valami visszanéz rád.

Wmn2

Szólj hozzá!