A múlt és a jelen összeér az új jurában, ahol a dinoszauruszok végre belakják a világot, hogy jól belakjanak belőle. Mi, nézők viszont éhkoppon maradunk.
Steven Spielberg azzal, hogy 1993-ban rászabadította az őshüllőket az emberiségre, filmtörténelmet írt. Sokat elárul, hogy az Indiana Jones-filmek mellett ez a másik franchise, amelyben újra helyet foglalt a rendezői székben. A hangsúly persze most sem a „min”, hanem a „hogyanon” van. Nem csoda, hogy valamennyi folytatásnak – bocs a képzavarért – csupán majmolnia sikerült az első két, etalonnak számító etapot. Igazából nem a Jurassic Worldnek, hanem Spielbergnek köszönhető, hogy ma a dínók köztünk és velünk élnek: a rendező nyitott nekik kaput a popkultúrára, amelyben a közel három évtized alatt kiebrudalhatatlanul be is rendezkedtek.
Sam Neill cowboykalapos régésze úgy szállt szembe anno a génmanipulált őslényekkel, hogy nem vált belőle Indiana Jones-paródia. Mi több, a morózus kalandor önmagából kivetkőzve érett vajszívű apapótlékká, a paleobotanikus Ellen Sattler legnagyobb örömére. Velük együtt fedeztük fel a Jurassic Park csodáit, a jura állatkertét, amely nem volt rest aprópénzre váltani a teremtés csodáját. Dr. Moreau szigete volt ez, nagyban, ahol az ember istent játszott. És ahol a természet újra és újra rácáfolt. Minket, nézőket pedig elvarázsolt ez a letűnt, vad világ, ahol a dínók szinte lesétáltak a vászonról. Az első részben még a rácsok mögül, Az elveszett világban az állatokat kizsákmányolni igyekvő megakonszern karmai közül. Még ma is magával ragadó az az elképesztő kreativitás és a lehengerlő vizualitás, ami megunhatatlanná teszi az első két epizódot.
Egy egész tanulmányt megérne, hogy Hollywood hogyan próbálja megfejteni a blockbustereinek sikerreceptjét. A harmadik etapban a visszatérő szereplőkre, a gyerekfaktorra és a változatos őslényfajokra koncentráltak, ám a halovány történet megásta a produkció sírját. Ezzel szemben a Jurassic World egyszerre volt folytatás és újraindítás, ugyanakkor egy új trilógia nyitánya. Új szereplőkkel mixelték össze a Jurassic Park és Az elveszett világ alapjait – új park, “gonosz” nagyvállalat –, ami kapott egy modern köntöst és ráerősített a génmanipulációs szálra. A megalomán Disney újra és újra bizonyította, hogy a nézőknél igenis a méret a lényeg: így az Universal is csatarendbe állította az egyre nagyobb és nagyobb őshüllőit, hogy tátva maradjon a szánk.
J.A. Bayona Bukott birodalma érdekes kísérlet volt abból a szempontból, hogy megpróbálta keresztezni a kalandfilmes zsánert a horrorral. A nagy egészen nem sokat változtatott, inkább csak kettétörte a produkciót: a film grandiózus látványossággal bíró első felét követően bezárta a cselekményt a négy fal közé. A dínók biológiai fegyverként való alkalmazása és a kis Maisie Lockwood karakterével behozott klónozás epizódokon átívelő történetszálaknak bizonyultak. A most mozikba került Világuralom legizgalmasabb momentuma az, amire már 2015 óta várunk: az őslények – kitörve addigi elszigeteltségükből – végre meghódítják az egész világot.
Az emberekkel elvegyülés azonban felemásra sikeredett. Egyrészt megkapóak a parkban, kempingben és utcákon látható akklimatizálódás képsorai, ugyanakkor ennek függvényében nem igazán tudunk mit kezdeni a film feketepiaci szcénájával. Miért kell suba alatt lepasszolni egy dínót – hacsak nem a hatalmas, életveszélyes példányról van szó –, ha úgyis mindenhol ott vannak? Szót se róla, a máltai üldözés a raptoros kergetőzéssel a legjobb James Bondos hagyományokat eleveníti fel: mindig jól mutat egy akciójelenet, ha egy álmos mediterrán város ezeréves nyugalmát dúlja fel.
