Suzanne Collins Az éhezők viadala előzményében, az Énekesmadarak és kígyók balladájában a trilógia zsarnokára, Coriolanus Snow elnökre fókuszál. Nem is lehetne meglepőbb választás: ha valakire, hát a rózsáival pepecselő főgonosz karakterére számítottunk volna a legkevésbé egy újabb viadalban. Ki és miért hozta létre az éhezők viadalát, és hogyan fonódik az össze szorosan Snow sorsával? Miből táplálkozik az elnök Katniss iránti mély ellenszenve? Collins újabb viadalt rendez, hogy mindezt leleplezze. (Cikkünk nyomokban spoilereket tartalmazhat.)
64 évvel járunk Az éhezők viadala-trilógia eseményei előtt. Ez a Kapitólium azonban még messze nem az, amelyet majd megismerhetünk, bár kibontakozóban az ideológiája: tíz évvel a háború után még mindig a törmeléket kerülgetik az utcákon, de lakosai már most a látszat megszállottjai. Mind közül a leghiúbb talán maga Coriolanus Snow, a jó családból származó, de még tapasztalatlan ifjú: ugyan enniük sincs mit, és az egyetemi tandíjra sem futja, de mindennél fontosabb a „kirakat”, a külcsín, mert az mozgatja a kapitóliumi világot. Itt is a túlélés a tét, mint bárhol máshol, de mások a játékszabályok: az alkalmazkodás és a kitűnni vágyás komplikált tánca ez, a helyezkedés és a hátba szúrás művészete. Coriolanus pedig igazán tehetséges benne, amit a családi mottó is igazol: „A hó mindig felül landol”.
Szokás mondani, hogy teher alatt nő a pálma, az ifjú Snow-ra pedig ez hatványozottan igaz. Collins regényének báját – és a főhősével való azonosulás kulcsát – az egyre kellemetlenebb helyzetekbe sodródó fiatalember ügyes lavírozása adja. Igaz, a saját érdekében fel- és kihasznál mindent: barátságot, családot és szerelmet.
A regény mérlegre teszi az embert: mennyire befolyásol bennünket a világ, amelybe beleszületünk? Kik vagyunk: a körülmények áldozatai vagy a tetteink urai?
Könnyű rávágni az utóbbit, bár nem hiszem, hogy teljesen őszinték lennénk magunkhoz. Inkább intervallum ez, melynek végpontjai között mozog az ember egy életen át.
A túlélési ösztönnel pedig nem egyszer birokra kelnek az érzelmek. Köztudomású, hogy a Tizenkettedik Körzet fecsegőposzáta- és románc-övezet. Nem csoda, hogy Coriolanus idővel majd torkig lesz velük. A szerelem egy dalospacsirta személyében az ifjú Snow-ra is rámosolyog, amivel a leendő elnök a könyv nagyobbik részében nem tud mit kezdeni: hiszi, hogy megéli, de valahogy nem igazán tudja átérezni.
Snow tragédiája, hogy a Kapitólium nem pusztán belemélyeszti a karmait, de bele is rágja magát egész valójába. Ideális alapanyag dr. Gaul számára, aki nem más, mint H.G. Wells dr. Moreau-jának kapitóliumi megfelelője. Dr. Gaul, a mutáns szörnyek anyja nemcsak az éhezők viadalát formálja a saját képére. Mesterműve maga Snow lesz, aki a következő 65 évben felvirágoztatja a Kapitóliumot a többi kárára, és autokráciájával demoralizálja a körzeteket.
Coriolanus örök háborújában a viadal a mementó, hogy az emberiség bármire képes, akár önmaga elpusztítására is. És egyben a kontroll is, hogy ezt ne tehesse meg.
