A szerencsejátékban gyakran idézett aforizma (“Mindig a bank nyer!”) a XXI. századra, szétfeszítve a tőzsde-, és a hitelpiac kereteit, az élet szinte valamennyi területén nemcsak megvetette a lábát, hanem megkerülhetetlen tényként ölt testet. A bank van az ügyfelekért vagy az ügyfelek a bankért? A határ ma már összemosódik.
Michael Lewis író azonos című könyvét Will Ferrell házi író-rendezője, Adam McKay adaptálta vászonra. McKay az altesti humor biztos kezű iparosa, így a drámai műfaj felé való nyitása legalább akkora kihívást jelentett számára, mint Steve Carellnek anno a Foxcatcherben tett kirándulása az akkor még Carell számára is idegen zsáner keretei közé. S lám, hasonló eredménnyel is zárult: az Oscar-díjátadó vörös szőnyegéig repítette őket a bizonyításkényszer s a rengeteg befektetett munka!
Fölmerülhet bennünk az a hátsó gondolat, hogy jó alapanyagból nem lehet annyira nehéz remekművet fabrikálni, mintegy magától íródik vászonra a könyv, de ez jelen esetben nem igaz: friss és újszerű megközelítés kellett, szinte forradalmasítani a zsánert, hogy az apróbetűs jogszabályok és paragrafusok mögött megbújó fehérgalléros bűnözők világa pörgősen és izgalmasan kerülhessen bemutatásra. Egy biztos: McKay filmjén unatkozni senki sem fog!
Michael Lewis – aki maga is kiugrott szakmabeli, nem hiába mondják, hogy belőlük lesznek a legjobb kibicek! – volt brókerként s jelenleg pénzügyi újságíróként otthonosan mozog a tőzsdei és hitelpiaci világban. Nagy leleplezőkönyvében igaz történetet tár elénk néhány arra érdemes ex-kollégáját állítva középpontba, akik jócskán a 2008-as világválság előtt előre látták a gazdasági összeomlást, de senki sem hitt nekik. Eközben kíméletlenül lerántja a leplet a bankszektor sötét ügyeiről, az amerikai jelzáloghitel-válság okairól, mindarról, amit mi, kisemberek a jogszabályok, a paragrafusok és a szerződések apróbetűs részeinek sűrűjétől nem láthatunk.
Nem, McKay-nek egyáltalán nem volt könnyű dolga, s ő nemhogy megugrotta a lécet, de jócskán túl is szárnyalta a várakozásokat. Friss, szokatlan és elképesztő módon szórakoztató filmet tett le az asztalra, amely a szórakoztatáson túl leleplez, tanít, s olykor megbotránkoztat. A drámát dokumentarista stílusjegyekkel ötvözte, a fényképezés mellett ez a színészek jeleneteikből való kikacsintásában és abban a zseniális, már-már önszatirikus megoldásban nyilvánul meg, hogy a tőzsdei szakzsargont közérthető példákkal jellegzetes sztereotip vonásokkal bíró színésznőkkel, celebekkel (Margot Robbie, Selena Gomez) mondatta föl.
Emellett a film drámai oldala is jól funkcionál, ehhez lelkesen asszisztál a prominens szereplőgárda. Közülük is kiemelkedik Christian Bale – nem hiába jelölte a Filmakadémia –, aki természetes bájjal és megejtő rutinnal alakítja a meg nem értett, kissé félszeg pénzügyi zseni figuráját. Michael Burry (alias Bale) egy Shannara Krónikái-kötet és egy Metallica-klasszikus között is képes fél szemmel a monitorra koncentrálni, és észrevenni azt, amit senki más nem vesz észre. Steve Carell karaktere pedig tényleg csak hab a tortán, akinek a magánéletét kár volt belecitálni a történetbe – a bankár is ember?! –, de ezt leszámítva igazi hús-vér figura, akivel együtt süllyedünk a pöcegödör fenekére, s vele együtt fogjuk a fejünket – még az sem baj, hogy minden rezdülése kimerül a hüledezésben, mert ezt veszettül jól csinálja!
Talán csak egy apróságot tudok felróni McKay filmjének, s az a kisember mellőzése a vászonról, pedig a bank végül velük – veled, velem, velünk! – nyeleti le a békát. Ugyan egy környezettanulmány erejéig felbukkan a jelenetek között, ami már önmagában is felkavaró, ugyanis sárba tiporja az amerikai sztereotípiákat: az egyik megterhelt ház lakója nem érti, hogy a bank miért nem kapta meg a törlesztést, hiszen ő a főbérlőnek havi rendszerességgel fizet. Épp ilyen megrendítő az öt jelzáloghitelt felvett sztriptíztáncosnő, vagy az elnéptelenedett lakótelep (száz kertes házból mindössze négyben élnek?!) vásznon való feltűnése. Arányaiban azonban keveslem a megvezetett kisember jelenlétét, aki jogos felháborodásában fejeket követel. Bár az is lehet, hogy nem a vásznon, hanem a nézők soraiban kellene őket keresnem?
A nagy dobást minden további nélkül el tudnám képzelni kötelező tananyagként a felsőoktatásban, már csak azért is, mert a film azt sugallja, hogy e jeles pénzügyi szakemberek hozzá nem értése okozta a gazdasági összeomlást. Etikai és morális szempontból is sokat tanulhatnának a látottakból, bár kétlem, hogy ne lennének tisztában vele: a sz@r mindig lefelé folyik! A nagy dobás alaposan elveri a port a bankokon, s finoman (?!) utal rá, hogy nemcsak a pénzügyi szféra, de valószínűleg az állami is nyakig benne ül a lekvárban (a tőzsdefelügyelet szemhunyása, mentőöv a bankoknak). Vajon mi fogja megakadályozni ezeket a hiénákat, hogy ugyanez ne ismétlődhessen meg? A válasz, amit a film ad, több mint nyugtalanító. A bank van az ügyfelekért, vagy az ügyfelek a bankért? Az igazság kimondva fáj, de végre legalább kimondatott. Mi tehát a következő lépés?
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. február 06)