A Netflix menekült horrorjában két afrikai bevándorló otthontalanságukkal, beilleszkedési nehézségeikkel és a múlttal való szembenézésükkel festi falra az ördögöt.
A társadalmi rezgésekre rezonáló horrorok köre Remi Weekes alkotásával új filmmel bővül, ami pont olyan, mintha Jordan Peele mondta volna tollba. A humorista Peele 2017-ben gyalogolt be a horror állóvizébe és az Oscar-gálára a Tűnj el! című opuszával, jól felkavarva mindkettőt. Azóta a Mi rémes élőláncával ismét ránk hozta a frászt, amely abszurditásával kenterbe veri a korábbi moziját. A Kinek a háza? mind felütésében, mind stílusában remekül beleillik a Peele-i sorba. Még úgyis, hogy nem a jeles rendező keze munkája, aki újabban hol Lovecraft földjén bóklászik, hol pedig a tükör előtt ismételgeti: „Kampókéz, Kampókéz, Kampókéz”.
Weekes filmje kamaradarab, ami egy frusztrálóan összenyomott térben játszódik. Valószínűleg az is hozzájárul a sikeréhez, hogy a koronavírusos időszakban került bemutatásra. A filmben látható házaspár izolációja így első kézből átélhető. A terekkel való játék közvetve a film témájában is tetten érhető: hősei az afrikai szavannákról menekülnek a britek négy fala közé. Vajon tényleg ezt jelentené a szabadság?
Rial és Bol a dél-szudáni népirtás elől menekül az Egyesült Királyságba. Azonban hiába kapnak az ideiglenes tartózkodási engedéllyel egyetemben egy egész házat London peremkerületében, képtelenek aklimatizálódni: a falakba képzelt démonjaik nem hagyják őket békén, elnyeléssel fenyegetik az életüket.
A Kinek a háza? az afrikai házaspár kapcsolatának gyásszal, bűntudattal és kilátástalansággal terhelt vesszőfutása. Bezárva négy fal közé. Egy ismeretlen városban. Egy ellenséges kultúrában. Egy vadidegen országban. Átkelés közben egy gyermeket hagynak hátra a tengerben, amikor a törékeny lélekvesztő felborul velük. Nyagak halála éket ver kettőjük közé. Rial még gyászolna, képtelen maga mögött hagyni a múltat, nem érzi otthon magát a házban. Vele szemben Bol már a jövőbe tekint: kész az újrakezdésre, belevetné magát az új életbe, maga mögött hagyva, hullámsírba temetve mindent. Ez az óriási feszültség aztán életet lehel a falakba.
