Két filmrendező is úgy döntött, hogy ideje emlékeztetni a világot, mi történt hét évvel ezelőtt egy kis norvég szigeten, Utoyán, Anders Breivik miatt: egész Norvégia felett beborult az ég. Míg Paul Greengrass drámája októberben mutatkozik be a Netflix műsorán, addig Erik Poppe norvég rendező thrillere mától a mozikban hozza testközelbe a tömegmészárlást. Mit jelent Utoya a túlélők számára? Most megtudhatod. Poppe filmjéhez nem gyomor kell, hanem lelkierő.
Péntek van, késő nyári délután
A július lassan célegyenesbe fordul. A tó vize még ilyenkor is hideg: nem csoda, a gleccserek táplálják. Mondjuk, ez nem rettenti vissza a vállalkozó szellemű ifjakat, hogy megmerítkezzenek a habokban. Elvégre nyár van. Még Norvégiában is. A Munkáspárt nyári tábora Utoya szigetén megtelt, a fiatalok élvezik a sátrazás szabadságát. Az alig két órája Oslóban történt robbantás ugyan árnyékot vet a gondolataikra, de egy ilyen álmos péntek délutánon bármi, ami nem a szigeten történik, akár egy másik galaxisban is történhetne. Semmi sem valóságos, csak az itt és csak most: a gofrin osztozás, a mobiltelefon feltöltésének problémája és hogy Kaja húga a felelőtlenségével megint kihúzta a gyufát a nővérénél. Az élet a megszokott mederben zajlik. Péntek van. De akármelyik másik nap is lehetne.
A tábor mindennapi zajait váratlanul szokatlan hang töri meg: egészen hihetetlen, de olyan… igen, olyan, mintha… fegyverropogás hallatszana. Döbbent tekintetek keresik egymást, és kapaszkodnak össze. Talán valami gyakorlat?
Fájdalmas üvöltések és sikolyok lendítik mozgásba a tömeget. Az őrjöngve mindenkit maga alá gyűrő pánikkal véget ér egy korszak. Az ártatlanságé.
A fiatalok menekülnek
Nem tudják, mi elől. Nem tudják, merre fussanak. Nem tudják, mi történik. Csak egyvalami biztos, a könyörtelen véglegességgel ismétlődő lövések hangja. Olykor meghatározhatatlan irányból. Mintha az egész világ fegyvert fogna. A tinédzserek rettegve bújnak az épületekbe, az erdő mélyére, a parti sziklák és egymás mögé. A föld vagy épp a társaik teste alá. Van, aki kétségbeesésében nekivág a jéghideg víznek. Utoya szigete még sohasem tűnt olyan aprónak, mint most. A félelem mindenkit kitúrni igyekszik a létezésből.
Kaja a húgát keresi. Mintha egy elszabadult fűszálat igyekezne megragadni a tomboló szélviharban. Káosz dúl kint és bent, fent és lent. A pánik és a rettegés epeként tolul fel a torkokban. Visszanyelhetetlenül. Most mi legyen? Mit csináljanak? A mobiltelefonok hol működnek, hol nem. A rendőrség? Elérhetetlen vagy értetlen. Különben is, valaki épp egy rendőrt látott, aki tüzet nyitott. Ártatlanokra. Közvetlen közelről. Most akkor? Ugyan mi vigasztalót mondhatna anya vagy apa a pániktól zokogó gyerekének, miközben alig érti őt a fegyverropogástól? „Anya, lőnek ránk Utoyán!”
