2016 a rajongók által várva várt videójáték-adaptációval zárult, amelyben az asszaszinok és a templomosok folytattak egymással korokon átívelő háborút, ám a végeredmény – akárcsak Ádámnak csutkája – a néző torkán akadt.
Alma ide vagy oda, mi nézők sem vagyunk hajlandóak akármit benyelni! Pedig igen ígéretesen indult a videójátékokat fejlesztő cég, az Ubisoft projektje, amelyben az egyik legsikeresebb játékuk, az Assassin’s Creed mozgóképes verzióját kívánták tető alá hozni. Producerként és főszereplőként is sikerült megnyerni maguknak Michael Fassbendert, aki aztán minden további nélkül meggyőzte a Macbeth című Shakespeare-adaptációval zajos sikert arató Justin Kurzel rendezőt és Marion Cotillard színésznőt, hogy csatlakozzanak a filmtörténelmet írni vágyó produkcióhoz. Valóban az lehetett volna, hogyha megugorja azt a lécet, amelyet videójáték-adaptációnak még nem igazán sikerült: hitelt érdemlően megjeleníteni a vásznon egy játékon alapuló fantáziavilágot.
A filmváltozatban Callum Lynch nyomába szegődünk, akinek meglehetősen hányatott gyerekkor jutott osztályrészül, így nincs abban semmi meglepő, ha felnőttként az árnyékos oldalt részesíti előnyben, ami idővel egyenes út a halálsorra. A halálos injekciót követően azonban nem a pokolban ébred – bár ez ugye nézőpont kérdése! –, mint arra lelkiekben felkészült, hanem egy különös helyen, ahol némi ködösítés után – leghatékonyabb módszer mindig is a mély víz! – rögtön rákötik egy furcsa szerkezetre, amely a genetikai memóriáját feldolgozva létrehoz egy virtuális valóságot, visszautaztatva egy korábbi őse emlékei közé. Miközben Lynch kvázi szembesül saját múltjával és rövid úton – génjei emlékezete révén – kiképzést kap ősétől, addig a Templomos Rend megpróbálja feltérképezni az életútját, igyekezvén nyomára bukkanni egy évszázadok óta eltűnt ereklyének.
Mégis hol bukik el a film? Hát nem a szereposztásnál! Fassbender és Cotillard mellett olyan színészek csatlakoztak a produkcióhoz, mint Jeremy Irons, Brendan Gleeson és Charlotte Rampling, azonban hiába az impozáns szereplőgárda, ha nem tud velük mit kezdeni a rendező: Irons nagymonológról nagymonológra él a vásznon, Gleeson és Ramping két-két jelenetben látható mindössze – ezért kár volt drámai vénájú színészeket felbérelni! –, a filmet a két főszereplő próbálja elvinni a hátán, de mintha az ő tekintetükből is csak értetlenséget vélnék olykor kiolvasni. A film zárt térben kiteljesedő jelene maga a kínlódás, épp ezért érthetetlen, miért erőltetik ennyire, pedig a játékidő nagyobb része a négy fal között játszódik!
Lynch Animus-utazásai – így hívják az emlékeket leképező virtuális ketyerét! – adják a sava-borsát a filmnek, amelyek pont az ellentettjei a sivár és eseménytelen jelennek: pazar akciójelenetekkel tarkított, ezerrel pörgő, faltól falig akciók jellemzik! Itt már visszaköszön Kurzel rendező minden “bája”, amiért őt kérték föl ehhez a projekthez: mintha egy megelevenedő történelmi kalandfilmet követnénk a vásznon, minden oly valóságosnak hat: a jelmezek valódi ruháknak tűnnek, a kézitusák szépen koreografáltak, a kaszkadőrök megdolgoznak – lovagolnak, repülnek, ugranak, zuhannak és dőlnek százával lándzsába, kardba, tőrbe! – az utolsó centig a bérükért. Eszméletlenül hangulatos az egész, amelyet csak tetéz a film zenéje – igazából nincs benne semmi rendkívüli vagy emlékezetes, de remekül együtt él a XV. századi zúzdával! –, s ha magát a játékot nem is idézi meg, olyan feszültséget teremt, amely végig magasan tartja a néző adrenalinszintjét. Kár, hogy e jelenetek mennyisége relatíve kevés, s csak lazán köthetők a fő történetszálhoz!
Ugyanakkor egy 125 millió dolláros büdzséjű produkcióhoz mérten rendkívül szegényes a film látványvilága: már az elején feltűnik, mennyire sötét a kép – először annak próbáljuk betudni, hogy az éjszaka itt valóban éjszaka, akárcsak annakidején a Zero Dark Thirty-ben, de a későbbiekben is megmarad ez a tónus! –, amit a múltba vesző Spanyolország jeleneteiben óriási füsttel és közeli felvételekkel tetéznek – mondhatnánk, ezek csak ködös visszaemlékezések –, a jelen pedig – mint azt már említettem – kivétel nélkül négy fal között játszódik! Tehát akkor, kérdem én, mire ment el az a rengeteg pénz?!
A legnagyobb hibája az Assassin’s Creednek mégis maga a történet. Nem valamelyik rész adaptációját készítették el – egyébként nagyon helyesen! –, hanem egy teljesen új sztorit írtak, megpróbálva a játék sajátosságait beleszőni a forgatókönyvbe. Szinte görcsösen igyekeztek megfelelni a rajongóknak, mégis sikerült a két szék közé esniük: a hardcore fanok szerint az alapokon kívül semmi sem tükrözi vissza az Assassin’s Creed nyújtotta játékélményt – mondhatni, a lényeg veszett oda! –, így fuccs a hangulatnak, aki pedig még nem találkozott a játékkal, és úgy ül be rá, csak kapkodja a fejét a sok ködös megfogalmazás, félmagyarázat és logikai bakugrás közepette. Széteső sztorivezetés, megmagyarázhatatlanul egymást követő jelenetek, ködös és értelmetlen dialógusok követik egymást, amelyek csak azért nem késztetik felállásra a nézőt, mert egyszerűen jó nézni Cotillard éteri szépségű arcát és Fassbender sokatmondó gesztusait. S persze reméli, hogy ez az egész vezet valahová! S hogy hová? Egy tetőpont-, és katarzismentes lezáráshoz, amelynek egyetlen célja van: hogy megágyazzon a sosem érkező folytatásnak!
Éppen ezért az Assassin’s Creedet nem igazán ajánlanánk könnyű szívvel senkinek sem: ha valaki mindenképpen be szeretne ülni rá, azoknak javasolt némi előzetes műveltség a témában, valamelyik rész végigjátszása, vagy legalább a játék minimális ismerete. Úgy tűnik, Szent Grálként továbbra is várat magára a tökéletes játékadaptáció filmélménye, eddig talán a Silent Hill és az idei Warcraft került hozzá hangulatilag a legközelebb. Az Assassin’s Creed sajnos olyan, mint Kolumbusz tojása: csak úgy képes “helyt állni” a játékadaptációk terén, ha összetöröd a valóját!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. december 27)