Mi az, hogy a csajok nem értenek a matekhoz? A nők igenis tudnak számolni, nem is akárhogy. A számolás joga című film ezt be is mutatja… mit bemutatja? Egyenesen bebizonyítja. Mert ha nem tudnának számolni, akkor bizony le kellett volna fújni John Glenn asztronauta korszakalkotó Föld körüli repülését, és közvetve talán az Apollo-program is füstbe megy. A Holdra szállás pedig megmarad a tudományos-fantasztikum szintjén. A számolás joga az űrverseny eddig még el nem mondott története. És kihagyhatatlan.
„Imádni való film!” Ez volt az első gondolatom A számolás jogát látva. Ami azért is zavarba ejtő, mert valójában egy komoly témákat boncolgató drámáról van szó. Már önmagában az is kihívás, hogy valaki szórakoztató filmet csináljon a matematikáról – bár szerencsére van rá példa a filmtörténelemben –, de a különböző előítéletek a mindennapi életre és a fejlődésre gyakorolt negatív hatásainak ilyen pontos körülírására még nem volt példa. Talán azért, mert ezt a sztorit maga az élet írta?
Colored computers... történet a „felvilágosodás” hajnaláról
Az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában járunk, nyakig merülve a rasszizmus és a szexizmus mocsarában, ahol a boldogító pragmatizmus lebeg mindenki szeme előtt, a társadalom azonban még visszafelé tekint. A második világháború borzalmas számú emberáldozata valamelyest lendített a fejlődés kerekén (legalábbis ebből a szempontból), rákényszerítve a szakemberhiánnyal küszködő kutatóintézeteket, hogy előítéletektől mentesen válogassanak a jelentkezőkből. Ám a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA) berkein belül még a szegregáció az úr, felülírva az emberiesség és az ésszerűség egyetemes alapelveit.
A film szívét és lelkét három matematikus jelenti, akik nem elég, hogy afro-amerikaiak, de ráadásul nők is, ami akkoriban súlyosbító tényezőnek számított. A NASA-nál dolgoznak abban az időszakban, amikor a számítástechnika még gyerekcipőben jár, és ezért rengeteg matematikai számítást manuálisan kell elvégezni, hiszen ez jelenti az űrutazás alapját. Nem véletlenül szerepel hivataluk ajtaján: „COLORED COMPUTERS”.
Bizony, már csak így megy ez abban az Amerikában, ahol az afro-amerikaiaknak külön épület, külön mosdó, külön kávéfőző vagy külön mindegy, mi jár, csak minimálisra lehessen csökkenteni általa a velük való érintkezést.
Ám a tudomány abszolút színvak, akárcsak maga a jóisten, aki hol ide, hol oda mér szűk vagy épp bő kézzel a tehetség terén. Nem nézi, hová mennyi cseppen.
Katherine, Dorothy és Mary esetében pedig nem igazán fukarkodott.
Istenadta lángelmék
A három nő a fent említett hivatalban dolgozik, ám hamarosan megkapják a kiugrási lehetőséget: Kat a Világűr Munkacsoporthoz kerül – szükségük van egy jó matematikusra, aki ellenőrzi az űrhajók pályamódosításait –, ahol azelőtt, a titkárnői beosztáson kívül, sohasem dolgozott nő, pláne afro-amerikai. Mary a mérnökök mellett próbál szerencsét, míg Dorothy csoportvezetői ambícióival, na meg a bürokráciával birkózik, miközben elsőként lovagolja meg a NASA „csatarendbe” állított IBM-számítógépeinek programsorait.
Mindhárman kivételes módon helytállnak új pozíciójukban, de közben sosem feledkeznek meg a hatvanas évek női princípium szentháromságának (anya, feleség, dolgozó nő) megfelelni. Emellett még – különösen Mary, aki mérnök szeretne lenni, és emiatt kénytelen egy „fehér” egyetemen megszerezni a diplomájához szükséges kiegészítő papírokat, ezzel üzenve hadat a szegregált oktatásnak! – önmegvalósítani. Olimpiai gátfutókat megszégyenítő vehemenciával lendülnek át a faji- és nemi megkülönböztetés akadályain, hogy megvalósítsák céljaikat, és ezzel követendő példaként szolgáljanak: igenis mindenhol megvethetik a lábukat, sőt: ott is elsők lehetnek, ahol eredetileg még lapot sem osztottak nekik.
