Megannyi Shakespeare- és Agatha Christie-adaptáció, valamint mozis kasszasiker után a világjárvány a színész-író-rendező Kenneth Branagh-t is az önmagával való szembenézésre sarkallta. Eddigi legszemélyesebb hangú, hét Oscar-díjra jelölt filmjében mozgóképbe öntötte a gyermekkori traumáját. A fekete-fehér Belfast kívül-belül gyönyörű: a történelmi konfliktusba ágyazott felnövéstörténete szerelmeslevél egy megosztott városhoz és az elveszett gyermekkorhoz.
Nyár van, augusztus dereka. Az utca gyerekzsivajtól hangos. A faltól falig flasztert nem töri meg tenyérnyi zöld sem. A munkásnegyed praktikus, de nem környezetbarát. Anya rámosolyog egy kerékpárral hazatérő szomszédra, majd a fia nevét kiáltja. A név utcahossznyit visszhangzik szájról szájra; itt mindenki ismer mindenkit. A sarkon gellert kap egy unokatestvértől, be a keskeny sikátorba, amely most játszótérként funkcionál. Labda pattog, fakard csattog, hol egy pajzzsá kinevezett kukafedőn, hol egy képzeletbeli sárkány oldalán. A név célba ér, és a kilencéves Buddy a játéktól kimelegedve trappol hazafelé. Teaidő van.
Útközben mosolyokat, tréfákat és üzeneteket gyűjt be mindazoktól, akiket hamarosan ellenségeivé kiált ki az intézményesített gyűlölet. Van még néhány önfeledt pillanata és pár méter egérút, mielőtt a boldog gyermekkor tojáshéja megroppan. Tömegbe verődik előtte az elkeseredés. Felfoghatatlan, amit lát. Értelmezhetetlen, amit hall. Sokként éri a váratlanul elszabaduló indulat. Valami kicsusszan a gyerekujjak közül, végérvényesen elveszi tőle a sarkon összeverődő csődület.
A felnőtté válás mindig veszteséggel jár, legyen szó családról, otthonról, identitásról vagy ártatlanságról. Túl sokat követel meg az embertől.
A kisfiú orra előtt szétrobbanó Molotov-koktél lángfalat emel. Szemében tükröződő visszfénye éhesen falja föl az álmokat. A körülötte kibontakozó zűrzavar elnyeléssel fenyegeti, de szerencsére anya ott terem. Óvón öleli körbe, jelenléte kiszorítja látóteréből az egymással vagdalkozó embereket. Most már mindenhol ő van. A kukafedő áthatolhatatlan pajzs lesz a kezében. Felfog minden rosszindulatot. Beviszi a házba, ahol az asztal alatt keresnek menedéket. Buddy világa darabokra hullik egy vallási köntösbe bújtatott politikai viszály miatt. Valami örökre elveszett az utcán. Vele együtt egy egész szigetország. Odakinn még mindig nyár van. Augusztus dereka. De már semmi sem lesz többé ugyanaz.
Felkavar a szél
Kenneth Branagh nem történelmi filmet alkotott. Meg sem próbálja a játékidő alig több mint másfél órájába belecsomagolni az észak-írországi konfliktust, sem a közvetlen három évtizedét, sem a közvetve hozzá vezető évszázadokat. Pláne nem szolgáltat igazságot: nem tör lándzsát senki mellett vagy pálcát fölötte. Perspektívája a gyermeké, aki nem érti, mi zajlik körülötte, de átérzi a nyugtalanságot, amely kifordítja önmagából a világát. Miért van az, hogy akikkel tegnap még együtt játszhatott, azokkal ma már nem szabad? Mi a különbség protestáns és katolikus között? Azon kívül persze, hogy utóbbiak meggyónhatják a bűneiket, ami milyen menő már! Gyerekszemmel felér egy örökbérlettel Istenhez.
A Belfasttal azért könnyű azonosulni, mert egy kisgyerek ügyes-bajos mindennapjairól szól, melyet beárnyékol a történelem.
