„Stan a szerző”, olvasható William Lindsay Gresham 1959-ben kelt levelében, és egyben a regény első magyar kiadásának előszavában a vallomás, amely a Rémálmok sikátorát a személyes indíttatású írások sorába emeli. Az önző, gátlástalan és törtető főhős, Stan Carlisle mélyrepülése felér egy szabadeséssel a fóbiák és függőségek mélységeibe. De mit is várunk egy olyan embertől (vagy szörnytől?), aki tudja, hiszi, sőt, vallja, hogy az emberi természet kulcsa a félelem? Nem csoda, hogy a lélek sötét oldalán otthonosan mozgó filmest, Guillermo del Torót is megihlette. A legújabb filmadaptációt négy Oscar-díjra, köztük a legjobb filmre jelölték.
Tartozom egy vallomással: nem szeretem sem a cirkuszt, sem a vurstlit. Ez persze az én szegénységi bizonyítványom, semmiképpen sem e nagy múltú előadóművészet kritikája. És csak azért éreztem szükségét megemlíteni, mert, bár a Rémálmok sikátora jó mélyen megmeríti olvasóit és nézőit a vándormutatványosok világában, minden ellenérzés nélkül ragadott magával engem is. Ezt papíralapon William Lindsay Gresham ma is frissnek ható, noiros prózájának tudható be Bartók Imre fordításában, mozgóképen pedig a közel hasonlóan interpretált, mégis eltérő atmoszférájú adaptációknak. Különösen megkapó Gresham regényének szerkezete, amely a népszerű jóskártya, a tarot lapjai köré építkezik.
A cirkusz egy külön világ, kiváltképp igaz volt ez az 1940-es években. A vándorelőadók egyszerre képviselték a szórakoztatást, a misztikumot és a szabadságot. És persze a menekülőutat a törvény elől vagy az átlagos életből. Kinek-kinek érdemei szerint. Belülről azonban korántsem volt olyan egzotikus; kemény munka, sok gyakorlás és mindenekelőtt kreativitás vezetett a nézők kegyeihez. Utóbbiban nem szenved hiányt a becsvágyó és céltudatos Stan Carlisle sem, aki csupán ugródeszkának tekinti a manézst. És lépcsőnek mások vállait. Sármjával leveszi a lábáról a nőket, érdekei szerint csavarva őket az ujjai köré. Amikor nagyszabású mentalista showja elé akadályokat gördít az élet, könyörtelenül gázol át mindenkin: szíveket tör és embert is öl, ha kell.
A mentalisták rendhagyó emberismerete valamilyen gyermekkori traumában gyökeredzik: korán meg kell tanulniuk, hogy mindig egy lépéssel mások előtt járjanak. A bennük megnyíló ürességet pedig képtelenek kitölteni. Ezt az örökké éhes szörnyet újra és újra etetni kell.
Stan átkel a határon, amely a mentalizmust elválasztja a spiritualizmustól.
Amíg a mentalizmus a szórakoztatásról szól, addig a szellemidézés a megtévesztésről. Ez akkor is igaz, ha az áldozatok saját magukat verik át. Stan azt mondja, reményt ad (el). A hazugság azonban nem remény. Stan annyira meggyőző tud lenni, hogy saját maszlagját még maga is beveszi. Közben eljátszik mások érzelmeivel. Kihasználja a fájdalmaikat. Elárulja a bizalmukat. Ahogy a vehemens iparmágnás, Ezra Grindle a szemére veti: „Adjon nekem valami mást, mint a bűntudat”. Stannek e végső nagy trükkhöz fausti alkut kell kötnie.
