A Drakula írójának, Bram Stokernek egy távoli rokona adott vérátömlesztést a gróf 120 éves történetéhez, amelytől azóta is képtelen szabadulni a popkultúra kollektív tudatalattija. Dacre Stoker nem először keres fogást kedvenc vérszívónkon – a 2009-es folytatásba azonban még csúfosan beletörött a karója. A Stoker-vér azonban nem válik vízzé: új társíróval ezúttal egy előzményregénynek futott neki. Elolvastuk a nemrég napvilágot látott Dracult (meg akkor már egy füst alatt a Drakulát is), amiért immár kijár a fokhagymakoszorú!
Drakula – a legenda megszületik
Furcsa zaj hallatszik az ablak felől. Mintha szárnyak verdesnék az üveget. Átvágva a szobán kilesek a félig leengedett redőny rései között. A lámpák természetellenes fényben fürdetik az utcát. A környező kertekben a sötétség minden apró zugot kitölt. A hold kiflije előtt valami elsuhan… talán egy denevér? Visszafordulva tekintetem elidőz Bram Stoker 2017-es kiadású Drakuláján. A kinti látvány persze a közelében sincs a pazar borítóhoz-, a telihold által megvilágított ódon várkastély sziluettjéhez képest. Sóvágó Katalin első – nem rövidített, nem tömörített, mint az összes korábbi – teljes és hiteles fordítása, 2006 óta már három kiadáson van túl. Ez a harmadik minden könyvespolc díszére válik. Az olvasólámpa fényében mintha frissen csillognának a borítón aláfolyt vércseppek.

Bram Stoker könyve megannyi olvasást követően is magával ragadó: az író sohasem járt a Kárpátokban, először Vámbéry Ármin mesélt neki róla, majd minden tudása könyvtári kutatómunka eredménye. Mégis olyan atmoszférát teremt, amely azonnal magához láncolja az olvasót. Akárcsak címszereplőjének vámpírcsókja, csakhogy Stoker fogak helyett a szavait mélyeszti a szürkeállományunkba, hogy aztán a borzalom nevében ránk zúdítson mindent:
vért, kiszolgáltatottságot, elfojtott szexualitást, hímsovinizmust, feminizmust, a kor legmodernebb vívmányait, eutanáziát, jéghideg logikát, romantikát, kalandot, a nyomozás és a vadászat izgalmait.
A Drakula levél-, detektív- és kalandregény egyben, amely műfajából adódóan mélyebb karakterábrázolást nyújt. Hősei a kitűnő korrajz révén a múlt ködéből elevenednek meg, szörnyei a gótikus horror jegyében foglalnak helyet a tudatalattink mélyén. Ahogy az elolvasott könyvektől többek leszünk, úgy a horror zsánere is feltölti mindenféle borzalmakkal a szekrényünket és az ágyunk alját.

Drakula Stokernél csaknem eredendő gonosz: az ördög tanítványa, aki a nagyvilág után vágyakozik. Eredetileg nincsenek romantikus elképzelései. Ezzel szemben Francis Ford Coppola azonos című, 1992-ben bemutatott filmjében már tragikus (anti)hős, aki a szerelem miatt lesz gonosszá, és így csak a szerelem oldozhatja fel. Coppola kezében úgy válik teljes értékű adaptációvá Stoker története, hogy – az új trendhez igazítva – mindent eltúloz benne: a fülledt erotikát, a horrort, a romantikát és magát a címszereplőt. Drakula elveszti a vérszopó arisztokrata gróf alakját, szörnyeteg lesz belőle, Nosferatu, akivel a vérszívó aktus maga a bestialitás.

Az asztali lámpa fényének rebbenése szakítja meg merengésemet, amelytől egy pillanatra az árnyékom a falon hatalmasra nő, körbeöleli a szobát. Mintha fagyos ujjak motoznának a vállamon. Megborzongok. Csak nem a falra festettem az ördögöt?
Dracul – a történet új nézőpontot kap
Sóhajtva masszírozom az orrnyergem, mire az álmatlanság vigasztalón az ölembe ül. A kezembe veszem az íróasztalon heverő másik könyvet. Az Agave Kiadó – most is, mint általában – kitett magáért: a borítón föld fölött lebegő, lepedővel borított alak, feje mintha kérdőn fordulna felém: halhatatlanná leszek?

Dacre Stoker a Drakula, az élőhalott című, felejthető folytatáskötete után biztosra ment: társírónak a Bram Stoker-díjra jelölt J. D. Barkert kérte fel, aki A negyedik majom című regényével már megágyazott egy sikeres pszichothriller franchise-nak.
Közös munkájuk, a Dracul merész vállalkozás: Bram Stoker eredeti elképzeléseiből kiindulva hivatalos előzményt írtak minden idők legnépszerűbb vámpírtörténetéhez.

