A 21. század legtökösebb akcióhőse mintha időutazó lenne a ’80-as évekből! Refn a filmjével simán elérte, hogy a férfiak is belezúgjanak Ryan Goslingba!
A Ryan Gosling által életre keltett névtelen hős halk szavú, magánakvaló ember, aki akkor van igazán elemében, ha 1973-as Chevy Malibu-jának bőrülésébe simulhat. Ugyanakkor kisfiús arcán magabiztos félmosollyal sétál be egy kalapáccsal felfegyverkezve a legrosszabb hírű lokálba is, ha szeretteivel a helyi rosszfiú újat mer húzni. Hétköznapi hős, aki a saját szabályai szerint él, s aki vét ellenük, azt könyörtelenül és brutálisan megtorolja. A dán rendező, Nicolas Winding Refn (Bronson, Pusher-trilógia) egy műfajilag nehezen behatárolható bosszúfilmet rendezett, amiért a 2011-es Cannes-i Filmfesztiválról elhozta a legjobb rendezőnek járó díjat, valamint alkotását Arany Pálmára jelölték. Sokan az év filmjeként emlegetik, vesézzük hát ki: valóban az év legjobbjával akad dolgunk?
Rózsaszín, neonfeliratként ható főcím és szintipop… mintha a ’80-as évekbe kalandoznánk, amit – névtelensége okán nevezzük csak így – a Sofőr ruházata, a skorpiós széldzseki és a klasszikus bőr autóskesztyű csak megerősít, nem beszélve a flegmán a szája szegletében rágcsált fogpiszkálóról. Mint egy, az idő tengeréből partra vetett, magányos hajótörött, akinek se múltja, és nagyon jövője sem, de az itt és a most csak az övé. Nappal egy autószerelő műhelyben gürizik, néha autós kaszkadőrjeleneteket vállal be mozifilmekben. Éjjel sem tétlen: rablásokban asszisztál, ő a gengszterek sofőrje, aki egérutat biztosít a rosszfiúknak a rablások helyszínéről.
Egyből egy ilyen menekülős jelenettel indítunk, ami gépszíjként ránt be minket a filmesek által vászonra kent valóságba. Magáról a rablásról – főhősünkhöz hasonlóan – semmit sem tudunk, és nincs is jelentősége: kint várakozunk az autóban, amíg a rosszfiúk be nem vágódnak a hátsó ülésre. A Sofőr indít, munkája csak most kezdődik, és rögtön el is felejthetjük az akciófilmek megszokott kliséit, az esztelen száguldást sarkunkban lihegő kismillió rendőrautóval. A kamera szinte ki sem mozdul a szűk utastérből, hol a hátsó ülésen tátott szájjal gubbasztó nehézfiúk, hol a Sofőr feszült, koncentrációról árulkodó arca, hol pedig szélvédőn át elénk táruló utcakép van a gyújtópontban. A Sofőr dörzsölten, józan paraszti ésszel vezet: ha rendőrautót lát, leoltott lámpákkal egyszerűen leparkol az út szélére vagy merészen a nyomába ered. A néző pedig elégedetten dől hátra, mert végre olyat kap, amilyet eddig még soha: itt nem Halálos iram-féle, a fizika törvényeit áthágó akciók dominálnak, ez most valami más lesz.
A film elején a főhős nem mindennapi hidegvérről és vezetéstechnikáról tesz tanúbizonyságot. A történet előrehaladtával nyilvánvalóvá válik az is, hogy az autókon kívül nincs számára semmi más: otthon nem várja senki, nincsen magánélete, s a négy fal között kényszerből csupán addig tartózkodik, amíg alszik, ha alszik egyáltalán. Olykor hazavisz egy-egy alkatrészt, és otthon is csak szerel. Ez a csendes nihil változik meg, amikor megismerkedik a szomszédban lakó fiatalasszonnyal és kisfiával. Általuk valami új és számára eddig ismeretlen érzéssel szembesül: a kötődéssel. Az együtt töltött percek pedig félénk tapogatódzással telnek férfi és nő között, s lassan nyiladozni kezd köztük valami, hogy aztán csírájában fojtsa el az asszony férjének megjelenése, akit kiengednek a börtönből.
A férj hiába akarja maga mögött hagyni az alvilági múltját, ezer szállal húzza vissza őt. Még egy utolsó munkát kell elvégeznie, amelyben segítséget kap. Azonban a dolgok balul sülnek el, és ez az a pont, amikor a Sofőrnél elszakad a cérna: kesztyűs kezébe veszi az események irányítását.
Nicolas Winding Refn rendező valami nem mindennapit fabrikált James Sallis regényéből. Alapvetően megtartotta az akciófilmek formai kereteit, ám azt – hogy stílusosak legyünk – felturbózta a saját szája íze szerint: akcióba oltott művészfilmmé formálta. A történet főhősében, a Sofőrben Paul Kersey, Charles Bronson Bosszúvágy-filmekbeli karaktere született újjá, de Gosling magasabb szintre emelte. A színész alig szólal meg a filmben, mégis, egyértelműen uralja a vásznat, egy-egy gesztusa beszédesebb, mint egy nagymonológ.
Carey Mulligan ugyan nagyon bájos a szomszédasszony karaktereként, Gosling mellett mégis háttérbe szorul. Közös jeleneteik ettől függetlenül működnek, még ha többnyire csak félénk félmosolyokkal és egyszerű tagmondatokkal kommunikálnak. Az eredeti történetben Mulligan karaktere spanyol nemzetiségű, de azt hiszem, ez a minden temperamentumot mellőző szerep jobban áll egy nem latin színésznőnek. Szintén méltánytalanul háttérbe szorul az egyik kedvenc színészem, Ron Perlman. Az egyik gengsztert alakítja, de alig szerepel a vásznon. Perlman kisebb balesetet szenvedett a forgatáson, a tengerparti jelenetnél egy hullám összetörte a térdkalácsát. Albert Brooks már lényegesen többet látható, és igen meggyőzően hozza a producerből lett rosszfiút.
A film romantikáját meg-megtörik a naturalistán ábrázolt erőszakos jelenetek, amelyek mintha Cronenberg Erőszakos múltját idéznék. Legjobb példa erre a liftes jelenet, ami méltán nevezhetne az év csókjelenetére, ha nem csapna át egy pillanat alatt pszichopata őrjöngésbe. Ehhez Refn Gaspar Noétól kért tanácsot, hogyan lehet egyetlen, vágás nélküli snittben minél realisztikusabban szétverni egy emberi fejet (Noé Visszafordíthatatlan című filmjében van egy hasonló “szösszenet”, amelyben egy tűzoltópalackot használnak célszerszámként). Kár, hogy Refn végül erősen megvágta a jelenetet az MPAA korhatár besorolása miatt. Bízzunk benne, hogy lesz egy rendezői változat is!
Annak ellenére, hogy a film erősen kötődik az autókhoz és több autós jelenet is van benne, jellemzően nem autós film. Úgyhogy, ha valaki csak ezért ülne be rá, az erősen csalódni fog. A film rendezője különösebben nem is tanúsít érdeklődést az autók és a vezetés iránt, olyannyira, hogy neki magának még jogosítványa sincsen.
A Drive – Gázt! nehéz műfajilag besorolni, olyan sok műfaji sajátossággal rendelkezik: végig érződik rajta a B kategóriás akciófilmes feeling, de nincsen olyan sok akciójelenet benne; a romantikus szál is meghatározó, de a brutálisan ábrázolt erőszak miatt a romantikus kategóriába sem illik bele; a formabontó megoldások miatt erős a művészfilmes jellege, de a sztori és a kivitelezés közönségbarát; a dráma megnevezés pedig azért nem illik rá, mert mélyebb karakterábrázolással sem foglalkozik.
A stúdió a filmet eredetileg Hugh Jackman főszereplésével képzelte el, a rendezői székbe pedig Neil Marshallt (A barlang, Végítélet, A kilencedik légió) szánták. Nem tudom, milyen lett volna a végeredmény (minden tiszteletem Marshall-é), mindenesetre biztosan nem hozta volna el Cannes-ból a legjobb rendezői díjat. Nem bánom, hogy végül Refn kötött ki a rendezői székben, mivel ő bele mert vinni némi egyediséget a produkcióba.
A film háromnegyede egyszerűen pazar! Számomra ott kezd félresiklani az egész, amikor a Sofőr a két „főgonosz”, Bernie Rose és Nino nyomába ered. Refn a tetőponton szemérmesen félrefordítja a kamerát, így katarzis helyett pusztán árnyékharcot kapunk a flaszteren. Na, ettől majdnem megfejeltem magam is a betont!
A utolsó fél órája miatt nem lesz számomra az év filmje a Drive – Gázt! Amit Refn fáradtságosan, ámde remek stílusérzékkel addig felépített, azt a művészieskedésével egy fertályóra alatt porig rombolja. Mindenesetre beakasztom a bejárati ajtó biztonsági láncát, nehogy Gosling nálam is látogatást tegyen: kisfiús mosollyal az arcán, autóskesztyűbe bújtatott kezében egy méretes kalapáccsal. Biztos, ami biztos!
Publikálva: filmtrailer.hu