Könnyebb a tevének átkelni a tű fokán, mint a fehér köpenyes szkeptikusnak bepillantani a halál kámzsája alá. Valami ehhez hasonló tanulsággal szolgál az Egyenesen át legújabb feldolgozása. Halálon innen, az eredeti filmváltozaton túl – egyenesen át az életen!
Halálközeliek
A hetvenes években az amerikai légierő új, nagyobb teljesítményű vadászgépek kifejlesztése kapcsán, amerikai pilótákon vizsgálta a centrifugában rájuk ható erőt. A tesztalanyoknak a hirtelen fellépő, fokozott terheléstől nem jutott elég vér az agyukba, és elájultak. Az ájulás alatt különös dolgokat tapasztaltak: fényt az alagút végén, testen kívüli lebegést, felfokozott örömöt, rég eltávozott szeretteik, és valami fénylény jelenlétét, miközben lepergett előttük az életük. Benyomásaik megegyeztek a klinikai halál állapotából visszatért túlélők beszámolóival, annak ellenére, hogy ők valójában nem haltak meg. A halálközeli élményeiket az agyat ért hatás váltotta ki.
Agy=lélek?
Ezeket a jelenségeket az elmúlt évtizedekben az orvostudomány behatóan vizsgálta, mi több, ma már egészen az agyi receptorok szintjére lebontva tisztában vannak a halálközeli élmények során lejátszódó biológiai folyamatokkal, és a fellépő biokémiai hatásmechanizmusokkal.
Ahogy a halál közeledtével az agy úgyszólván takarékra állítja magát, bizonyos területei még fokozott aktivitást mutatnak, például a látókéreg, amelynek stimulálásának hatására fényt láthatunk. Hasonlót, mint egy alagút végén.
Az agyunkban a haldoklás folyamata során olyan, bizonyos kábítószerekhez – mint például az LSD – hasonló szerkezetű, természetes vegyületek szabadulnak fel, amelyek az agy védekező mechanizmusaként állnak csatasorba, hogy megkönnyítsék átkelésünket a nagy ismeretlenbe.
Jung és Freud segít
Azonban a biológia sem kínál mindenre kielégítő magyarázatot, itt lép a képbe a pszichológia. Carl Gustav Jung kollektív tudattalanja siet a segítségünkre, amely nem az átélt emlékeinkből építkezik, hanem azokból az ősi képekből, archetípusokból, amelyeket megöröklünk, és csak bizonyos körülmények esetén bukkannak felszínre. A halál, a haldoklás ezekhez hasonló, belénk programozott folyamat: hogy milyen lesz meghalni, tulajdonképpen már mindannyiunknak ott van a fejében.
Egyes pszichológiai elképzelések szerint a hatalmas fényben megnyilvánuló entitás valójában mi magunk vagyunk. Freud strukturális személyiségmodellje három részből tevődik össze: az id a bennünk élő ösztönlény, aki a szükségleteink azonnali kielégítésére törekszik; az ego már tudatosabban, a környező valóság reakcióinak megfelelően képes cselekedni; a szuperego pedig az erkölcsi normák és a társadalmi értékrend képviselője, „aki” képes különbséget tenni jó és rossz között; „ő” a lelkiismeretünk. A „fénylény” talán a mi megbízható szuperegónk vagy felettes énünk lehet, az egyetlen és oszthatatlan etalon, akihez saját magát méri az ember. Az a bizonyos isteni részecske… hiszen a Teremtő állítólag a maga képére formált minket.
