2018 első kihagyhatatlan mozija volt a két Golden Globe-díjra jelölt Elit játszma, amely Molly Bloom igaz történetét meséli el, és afféle „csináld magad!” kisokos, ami arról szól, hogyan építs a semmiből milliókat érő pókerbirodalmat. Hogy nem vagy egy zsugabubus? Nem jelent akadályt. Ebben a leosztásban – amit Aaron Sorkin író-rendező kever neked – csak nyerhetsz. Bízhatsz benne, hiszen sosem blöfföl.
Aaron Sorkin meglepett. Ő az a pasi, aki Hollywood első számú forgatókönyvírójaként pörgős és intelligens dialógusokkal túráztatja a színészeket, életrajzi elemekkel zsonglőrködve lebilincselő cselekményt varázsol, és ironikus humorral nyúl hozzá még a legkényesebb témákhoz is. Engedett már bepillantást a Fehér Ház és egy kitalált show-műsor kulisszái mögé (Az elnök emberei, A színfalak mögött), szanaszét cincálta a Facebook közösségi hátterét (Social Network – A közösségi háló), és leszedte a keresztvizet Steve Jobsról (Steve Jobs). Ezúttal azonban helyet foglalt a rendezői székben is, és az Elit játszmában nem csupán szellemi kihívások elé állított minket, hanem lelkileg is alaposan megdolgozott.
A drámaíróból lett filmes nem hazudtolta meg önmagát: legújabb mozija egyetlen hatalmas és cizellált nagymonológgal indul, amelyet mintha Quentin Tarantino húzott volna feszesre, és Guy Ritchie kapott volna lencsevégre. Egy hatalmas „Sorkini körmondat” ez, amely aprólékosságával sem válik öncélúvá, mert minden pillanata rávilágít arra a tényre, hogy lehetsz bármilyen felkészült, az élet olykor leiskoláz. A dolgok néha rajtad kívül álló apróságokon múlnak. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy felállsz a földről, és folytatod. Újra. Meg újra. És újra.
Zsetont a disznók elé
Molly Bloom (Jessica Chastain) olimpikon – egy lány a Polgár-apuka-féle versenyistállóból –, akit a téli olimpián baleset ér. A versenysportnak búcsút kell intenie, amitől hirtelen kiüresedettnek és értelmetlennek találja az életét, és önmagát keresve félbehagyja egyetemi tanulmányait is. Belecsöppen a szerencsejáték sokat ígérő, de még annál is többet követelő világába, ahol minél magasabbra kapaszkodsz, annál magányosabb leszel.
A talmi csillogás azonban hamar elvakít, mert a hírnéven és a pénzen túl megérzed az igazi manna ízét: a hatalmat, amikor egy férfiak uralta világban hirtelen minden pasi a lábaid előtt hever.
Néhány saját monogramos zsetonnal képes vagy disznóvá változtatni őket. Aranyba foglalt törvény: „mindig a ház nyer”. Hát, legyél te a háziasszony!
„KeljFelMolly!”
Csakhogy a valóság olykor belekönyököl a nagy műgonddal felépített kis világodba, vagy éppen pisztolycsövet kényszerít a szádba. Az ember ilyenkor magánhangzókban beszél. Mint amikor az ütéstől feldagad a szád. Vagy a rád záródó cella ajtajának kattanása visszhangot kelt benned. Molly azonban komoly fegyvert kapott útravalóul otthonról: a kitartást. Ő egy igazi „keljfeljancsi” lehetne – ha volna a kifejezésnek női megfelelője. Hamvaiból újra és újra főnixként támad fel, és az egyik legbecsesebb emberi tulajdonsággal felvértezve ront neki az élet szélmalmainak.
