„Gondolom, most úgy érzed magad, mint a mesében Alice, mikor a nyúl üregébe esett. Igen, látom a szemedben. Úgy nézel, mint aki elfogadja, amit lát, mivel azt várja, hogy felébred. Furcsamód majdnem ez az igazság.”* Ha beülsz az Eredetre, Christopher Nolan megmutatja, milyen mély a nyúl ürege.
Vajon milyen lehet a legvégső, objektív valóság? Talán nincs is ilyen. Szűrők szűrőinek szűrői ágyazódnak egymásba veszett hiperkockaként. Hőseink mélyen elveszve bolyonganak elméjük legmélyén, az örök kérdéstől gyötörten: elérték-e már a tudatuk felszínét? Erre ítéltetett az ember is, aki Isten, a Sors vagy a Nagy Kozmikus Miazma eónok óta holt tudatának labirintusában keresi az élete értelmét. Keresi önmagát. Keresi az eredetét.
Engem is magával ragadott az a médiahisztéria, ami Nolan Eredete körül kitört, így nagy elvárásokkal ültem be a moziba, és ha csalódást nem is okozott, sajnos katarzist sem, így nem értem, mivel érdemelné ki az év legjobb filmje címet?
A félreértések elkerülése végett, Nolan álom projektje jó film, sőt! Az Eredet eredetiségéről persze lehetne vitatkozni: a virtuális világokról a Mátrix, a Tizenharmadik emelet, a Dark City, A sejt vagy épp a Rémálom az Elm utcában (és persze számos másik) látszólag mindent elmondott, némelyik talán még érdekesebben is tálalva a mesét. Az Eredet elsősorban audiovizuális monumentalitásával hengerel le, okosan rétegelve a mondanivalóját, olykor nagylelkűen lépve át saját hibáin, melyeket a kép és a hang brutálisan csúcsra járatott kettőse maszatol el jótékonyan. Rideg precizitással fölépített szerkezete nem engedi közel a nézőjét: hiába bújunk bele számos karakter fejébe, érzelmileg lehetetlen az azonosulás. Sem Cobb tragédiája, sem Robert Fischer apjához fűződő viszonya nem élhető át, mert Nolan olyan szinten elveszik az álmokban (elsősorban a sajátjában, és nem az övéikben), hogy képtelen visszatalálni figuráihoz és kiaknázni érzelmi tölteteiket.
Grandiózus pszicho-heist mozi az Eredet, ahol antihőseink nem el-, hanem belopnak valamit áldozatuk (és nézőik) fejébe. Ami viszont elsikkad az álomvilágba való aláereszkedésük során, hogy ők alapvetően tolvajok, akiket saját önző érdekeik befolyásolnak. Különösen igaz ez a főszereplő Cobbra, aki tudattalanul terrorizálja a halott felesége alakjában testet öltő bűntudatával a társait.
Pazar, ahogy Nolan prezentálja ezt a nagyívű történetet: a párhuzamos történetszálakként lebegtetett álomszintekkel, Párizs szőnyegként föltekert utcáival, a pattanásig elnyújtott feszültséggel, a pörgős akciószekvenciákkal és a mind erősebb bizonytalanság bizonyosságával, hogy kész, menthetetlenül elvesztünk az illuzió és a délibáb között az álom knosszoszi labirintusában. Ilyen bonyolult forgatókönyvet már jó ideje nem nyomtak le Hollywood reboottól és remake-től összeszűkült garatján, de Nolan a csúcsra járatott Sötét Lovagjaival megérdemelte a szabad kezet és a szabad helyet az aranytojást tojó liba nyakán. Akkurátusan fogja össze a sztorijának szálait, és patikamérlegen adagolja a feszültséget. Pontosan tudja, hogy mit akar viszont látni a vásznon, és mit akar visszahallani a hangszórókban. A kettő között félúton viszont elvesznek az érzelmek.
A mozi fontos eleme a néző bevonása a filmbe, az érzelmi azonosulás lehetősége. Az Eredetnél valahol ott maradunk a startvonalnál, kívülről figyeljük a történetet, pártatlanul, miközben az érzékeinket szinte túltelíti Nolan profizmusa. Csak az a fránya szív ne lenne. De van, és legfeljebb Hans Zimmer zeneszerző zsigereket átmozgató taktusai dobogtatják meg.
A jó mozi ismérve, hogy tágabb értelmezési lehetőséget nyújt, és további gondolkodásra késztet. Az Eredet – és nem csak az utolsó jelenete végett – maximálisan kielégíti ezt az elvárást. Nemrég a kezembe akadt egy olyan olvasata az Eredetnek, amely szerint az egész film valójában Cobb álma: saját személyes incepciójának vagyunk tanúi, ahogy megszabadul a bűntudatától. Semmi sem valóságos. Ezt számos dolog megerősíti: leginkább az, hogy rajta kívül mindenki más projekciónak hat, annyira kétdimenziós. A valóságosnak hitt epizódokba pont úgy csöppenünk bele, mint ahogy az álmokról értekeznek: egyszer csak ott vagyunk, és nem tudjuk visszakövetni, hogy hol és mikor kezdődtek. Ez új értelmezését adja Yusuf álmában a támadásnak, és annak, hogy mi a fenét keresett Eames fejében Mal, Cobb renitens nejének kivetülése a hófehér James Bondos álomszinten. A pörgettyű nem Cobb totemje, hanem Malé: ebből fakadóan megbízhatatlan. Egy másik értelmezés szerint Cobb totemje a jegygyűrűje: amelyik jelenetben az ujján látható, az álom, ahol nem – mert a valóságban a felesége halott -, az a realitás.
Ha megfelelő sorrendbe tesszük a főbb szereplők nevét: Dom, Robert, Eames, Arthur, Mal és Saito, akkor a kezdőbetűkből egy szó olvasható ki. Ha mellé tesszük még Peter, Ariadné és Yusuf nevét is, akkor teljesebb a kép. Semmi sem véletlen, és idővel mind fizetni fogunk: ki az álmaival, ki az ép eszével.
Így vagy úgy, Nolan észvesztő forgatókönyvet tett le az asztalra, amelyet kérlelhetetlen profizmussal le is forgatott. Grandiózus, látványos, intelligens és… hideg. Mint az ég köntöse. Szentimentalizmussal nem vádolhatjuk (annak is eljön az ideje, lásd: Csillagok között – a szerk!), ami nem is annyira ellentmondásos, mint gondolnánk: az író-rendező nem a lélek mélyére, hanem a fejünkbe kalauzol. Az álom önmagunk megismerésének, eredetének az útja. Yeats után szabadon az álmaink a kincseink, melyeket mások lábai elé terítünk: óvatosan lépjetek, mert az álmainkon jártok.
Megjelent: saját blog
*idézet a Mátrix című filmből