Shyamalan szelet vet, de sajnos csak porvihart kavar, amelynek leple alatt kiheréli az új évezred legjobb rajzfilmsorozatát.
2005-ben indult hódító útjára a Nickelodeon tévécsatornán Michael Dante DiMartino és Bryan Konietzko közös rajzfilmsorozata, az Avatár – Aang legendája. A rajzfilm 3 évig a csatorna vezető sorozata volt, sőt, kultstátuszát jelzi, hogy népszerűsége, kicsik és nagyok közt egyaránt, még ma is töretlen. James Cameron Avatar című sci-fijével ellentétben a rajzfilmben a szó eredeti szanszkrit, a hinduizmusban is használt jelentését használják: legfelsőbb lény földi megtestesülése.
A világot négy nép lakja: a Tűz, a Víz, a Föld és a Levegő Népe. Ki-ki a maga őselemét tetszőlegesen tudja irányítani. A négy nép sokáig a legnagyobb egyetértésben élt egymással, a békét az Avatár biztosította. Ez a felsőbbrendű lény mind a négy nép hatalmával rendelkezik, és így mindegyik tiszteli is. Az Avatár mindig más és más nemzetségben születik újjá, így biztosítva a népek közötti egyensúlyt. Legutóbb a Levegő Népe soraiból kerül ki egy kisfiú, akire Avatárként tekintenek. A harcias Tűz Népe azonban szeretné megkaparintani a hatalmat, és úgy dönt, az összes léghajlítót elpusztítja, az Avatárral egyetemben.
100 év telik el, ami alatt a Tűz Népe lassan, de biztosan kiterjeszti hatalmát a megmaradt másik két nép fölött, amikor két ifjú a Víz Népéből egy gyermeket talál a jégbe fagyva. A gyermeket Aangnak hívják, és népének utolsó életben maradt tagja. Lehet, hogy ő a halottnak hitt Avatár?
Az Avatár: Aang legendája rajfzilm sikere a pergő, izgalmas cselekményében, könnyen megszerethető, egyedi karakterekben, fantasztikus humorában, és zsánerében ritka jellemfejlődésben keresendő. Az már csak hab a tortán, hogy az egészet nyakon öntötték buddhista, taoista és hindu filozófiával, persze – a gyermeklelket szem előtt tartva – mindezt csak mértékkel. Számos morális döntéssel szembesíti hőseit, a megoldásokat pedig nem készen tolja a tévénéző gyerekek képébe, hanem gondolkodásra késztetve vezeti rá őket. Megkapó humora és intelligenciája ülteti le elé a szülőket is. A mesében szereplő legutolsó karakter is finoman árnyalt figura, a főbb karakterek közül pedig mindegyik kap megfelelő helyet és időt a kibontakozásra a 61 rész alatt.
E különleges kis mese megérintett egy egyedi látásmóddal bíró rendezőt is M. Night Shyamalan személyében, aki a tündérmeséjével (Lány a vízben) és öko-thrillerjével (Az esemény) az utóbbi időben kifogta a szelet a vitorlájából. A Paramount Stúdió egy új Gyűrűk Urát, de legalább egy Narnia Krónikáját vizionált előre, és valóban benne is volt a potenciál egy nagy ívű eposz filmes megvalósítására. Shyamalannak azonban beletört a bicskája. Valami elképesztő hatodik érzékkel sikerült mindazt kihagynia az adaptációból, ami olyan különlegessé teszi Aang történetét.
A film a három évados animációs sorozatnak a teljes első évadát öleli fel (tehát ez egy trilógia bevezető része). Több mint 7 órányi cselekményt kellett Shyamalannak belesűrítenie 100 percbe. Így talán nem meglepő, hogy a szkript olyan, mintha önkényesen válogatták volna össze a részeket valami érthetetlen és felfoghatatlan rendszer alapján, amelyekből pont a kulcsmomentumok, és -szereplők hiányoznak. A cselekmény több sebből vérzik. Ami viszont a legfájóbb, hogy a rajzfilmsorozat zseniális humora, ami a fő vonzerejét adja, teljesen kimaradt az adaptációból.
A bárgyú dialógusokra, valamint az elrontott, majd valamiért még túl is erőltetett szerelmi szálra már ki sem térnék. A karakterek annyira sután megírtak, hogy szinte csak névleg azonosak a rajzfilmben nagy gondossággal megrajzolt jellemekkel.
Az animált figurák olykor sokkal „emberibbek”, mivel idealizált képet rajzolnak fel (lásd: Mózes az Egyiptom hercegében). Aang legendájában ez még hangsúlyosabb, ami az árnyaltabb jellemfejlődésnek köszönhető. A mozifilmben ellenben még annak számára sem világosak a szereplők mozgatórugói, akik képben vannak az animációs sorozattal, nemhogy azoknak, akik nem is hallottak még róla. A karakterek nem adják vissza az egyéniségük legelemibb ismertetőjegyei sem: Sokkából hiányzik az esetlenségéből fakadó humora, Iroh-ban nyoma sincs a rangjával szöges ellentétben álló kedves személyiségének, Aang kerge, szeleburdi természete sincs sehol és Zuko tragédiájának mélységét sem értjük meg. Viszont tök jó, hogy belekerült Appa, a légbölény és Momo (bár ő eredetileg lemúr, a filmben légmakinak fordították), igaz, semmilyen szerepet nem töltenek be, nem beszélve a hozzájuk fűződő rengeteg poénról.
Sajnos a látvány sem olyan pazar, mint amilyet elvárnál egy 150 millió dolláros produkciótól. Az akciók ritmustalanok, sőt, hellyel-közzel egyenesen unalmasak. A térélmény semmit sem dob rajta.
Az utolsó léghajlító csalódást keltő film. Még csak kommersznek sem nevezhetjük, hatalmas nagy katyvasz az egész, ami még házimozin is kerülendő. Helyette inkább vegyétek elő a rajzfilmet, és mélyedjetek el egy fantasztikusan részletgazdag és egyedi mesevilágban, ahol bölények úsznak az égen és az ész ül diadalt az erő felett.
Megjelent: globalgame.hu