Arnold Schwarzenegger visszatért – ezúttal a sokat hangoztatott szlogenje nélkül, de annál valóságosabban lép elő politikai karrierje kulisszái mögül a 80-as, 90-es évek egyik legnagyobb akcióikonja, s akaratlanul is fölmerül a kérdés, hogy van-e létjogosultsága az egyik legkeményebb filmes műfajban a 2013-ban a hatvanhatodik életévét betöltő színészlegendának, mi több, kell-e még minekünk, mozinézőknek? Utóbbira a válasz roppant egyszerű: mint egy falat kenyér!
Schwarzi ide vagy oda, jó adag szkepticizmussal eltelve ültem be a nézőtérre, az égvilágon mindenre felkészülve, többek közt, hogy az idősödő fickóval, akinek a posztere a szobám falán lógott gyerekkoromban, most kegyetlenül feltörlik a mozi kólától ragadós, popcornnal hintett padlóját. A fények kihunytával szinte szorongva vártam a főcímet, teljesen megfeledkezve arról, hogy ki is ő valójában: Conan, a Terminátor, a menekülő ember, a vörös ovizsaru és Herkules egyszemélyben, aki puszta kézzel – s némi sárral – likvidált egy Predatort, magyarán ő volt, van és lesz az utolsó akcióhős!
Egy percig sem zavart, hogy egy ilyen meghatározó filmet szánnak a dél-koreai rendező „fenegyerek”, Jee-woon Kim első hollywoodi debütálásának. Amióta néhány éve nyakig merültem a filmvilágba, ennél sokkal cifrábbakat is láttam/hallottam, miért pont ezen akadnék fenn? Különben is, a meglehetősen B-filmesnek tűnő forgatókönyvet csak földobhatja egy kis keleti vérfrissítés, nem?
Okos döntés volt az alkotók részéről, hogy a CGI felszerelés nagy része egyből ment a kukába, a lehető legminimálisabbra szorítva a zöld hátteres felvételeket. Schwarzi annak a letűnt korszaknak a sztárja, amikor az akciófilmekben még minden szilánkosra tört vagy valóban atomjaira robbant. Ennek megidézése ma már lassan retro perspektíva, bár azért néhány nagyobb rendező – lásd: Nolan, Whedon és azért szerencsére még sorolhatnám! – még mindig jobban szereti a valóságban felvenni a lehetetlen jeleneteket is, s csak a végső esetben nyúlnak a komputeranimációhoz. Az Erőnek erejével akciójelenetei így legalább kőkemény zúzdák, még ha meglehetősen rövidek is, s a mai látványfilmek CGI orgiái miatt a közepes jelzőt használhatjuk velük kapcsolatban. Ellenben szépen vannak fényképezve, erről a rendező saját dél-koreai operatőre, Ji-yong Kim gondoskodott.
Miután Ray Owens (Schwarzenegger) egy balsikerű művelet miatt érzett elkeseredésében elhagyja a Los Angeles-i rendőrség kábítószerosztályát, seriffként vigyáz egy álmos határvároska, Sommerton Junction rendjére. A békés időknek azonban egyik pillanatról a másikra vége szakad, amikor a hírhedt drogbáró, Gabriel Cortez (Eduardo Noriega) elképesztő vakmerőséggel megszökik az FBI rabkonvojából. Kíméletlen zsoldosok segítségével, akiket a jégszívű Burrell (Peter Stormare) vezet, Cortez az amerikai-mexikói határ felé száguld egy felspécizett kocsiban, egy tússzal az oldalán.
Hát, nem nagyon erőltette meg magát a Knauer-Nolfi-Nachmanoff triumvirátus, míg kiizzadta ezt a sztorit, számtalan bosszantó logikai bukfenc és történetvezetési baki fölött kényszerül szemet hunyni a néző. Mondhatni, a produkció leggyengébb pontja maga a történet.
Schwarzeneggerről nem kívánok rosszat mondani: mindenki ismeri darabos, olykor megmosolyogtatóan eltúlzott mimikával kísért színészi játékát, s határozottan látszik, hogy az idő bizony eljárt felette. Ennek ellenére jó újra főszerepben látni, s bár fizikailag nincs a topon, azért rendesen összekapta magát, nincs miért szégyenkeznie, a „szeretnék így kinézni ennyi idősen…” közhelyével élhetünk vele kapcsolatban. Mindamellett pont úgy és annyit láthatjuk őt akciószerepben, amennyi még hihető és kielégítő, s érezhető, milyen tisztelettel kezelte a stáb a visszatérését. Az Erőnek erejével így nem az egyszemélyes hadsereg tematikáját követi, ami, valljuk be, a legjobban állt az osztrák erőembernek annakidején. Schwarzi immár csapatban dolgozik, s az alkotók igyekeztek a legvalószínűtlenebb bandát összetoborozni neki, akikkel első látásra esélye sem lehetne megnyerni egy háborút.
Rögtön Johnny Knoxville-lel kezdeném, pontosan azért, mert jövök neki egy nyilvános bocsánatkéréssel. Színészként nem tartom sokra, s amint Schwarzi mellé helyezték a film hivatalos magyar plakátján, rögtön lelohadt a lelkesedésem a produkcióval kapcsolatban. Hiába, dolgozott bennem a sztereotípia! Mindenesetre a film messze legérdekesebb karakterét szállítja, s ahogy várható, számos poén forrásaként is szolgál annak ellenére, hogy meglepően kevés a vászonideje. Knoxville mellett másik humorforrásként Luis Guzmánt jelölhetném, aki Schwarzi Owens sheriffjének jobbkezét játssza. Peter Stormare rosszfiúja és Forest Whitaker FBI ügynöke a rutinosan hiteles alakítások mintapéldái, lehetetlen bennük hibára lelni. Még a bájos Jaimie Alexandert említeném meg, aki visszafogott, ugyanakkor „tökös” rendőrnői figurájával színesíti a mellékszereplők akciófilmhez képest meglepően népes táborát.
Az Erőnek erejével alkotóinak sikerült egy olyan, inkább a B kategóriás filmek felé tendáló akciófilmet összehozni, amivel visszavezették Schwarzeneggert egy letűnt korszak idoljaként, s megtalálták azt a kényes egyensúlyt, aminél nem fordul ez az egész visszatérés a nevetségességig kínos bakiba. A magam részéről egy kellemesen szórakoztató, igazi oldschool akciófilmként jellemezném az alkotást, frappáns helyett trágár egysorosokkal és véres akciókkal megtűzdelve, ami a mai jegyárak mellett a moziban talán kevésbé, de házimozin annál inkább meg fogja találni a maga célközönségét. Az ördög nem alszik: ha nem Schwarzenegger lenne a főszereplő, vajon akkor is elért volna ez a film a filmszínházakig? Aligha! A hardcore akciófilmes rajongók azért ezzel a Schwarzi-filmmel kibekkelhetik az időt Valentin-napig, amikor John McClane a világ újabb megmentése címén ezúttal Moszkvát fogja leamortizálni.
Publikálva: filmtrailer.hu (2013. január 25.)