Három évvel ezelőtt egy hang nélkül szegezett bennünket a moziszékbe a Blunt–Krasinski-házaspár családi produkciója, amely éppúgy szólt a ki nem mondott dolgokról – legyen az a gyász vagy a szeretet –, mint a szörnyekről és a világvégéről. Most folytatódnak az Abbott család megpróbáltatásai, amelyektől szó bennszakad, hang fennakad.
John Krasinski, az új keletű Jack Ryan hallatlan világvégét festett föl a vászonra, amelyet családi drámába csomagolt. Megtudhattuk belőle, hogy könnyebb egy hang nélkül vajúdva átkelni a tű fokán, mint a férjedet és a lányodat közös hullámhosszra hangolni. Vagy néhány, hangra érzékeny, nemszeretem szomszéd révén felhívni a figyelmet az otthonszülés veszélyeire. Eközben Krasinski le nem vette a kezét – persze csak közvetve – az asszonyról, holmi szörnyekkel fogva be a száját. A színész-író-rendező morbid fantáziája kiapadhatatlan, nem is értjük, miért nem inkább Blunt ütött szöget a férje fejébe.
A Hang nélkül bizony leszedette velünk a moziszék karfájának kárpitját. Horrorfilmen még sosem honolt ilyen feszült csend a nézőtéren.
Egy néma világban a jelnyelv válik a túlélés zálogává, egy cochleáris implantátum pedig egyenesen a Szent Grállá. Vagy inkább frigyládává, amit magunk előtt hordozva a hívatlan vendégeink inkább beadják a kulcsot. Ebből építkezett tovább Krasinski, miután a Hang nélkül megérdemelten aratott zajos sikert az ügyes sztoriépítés, a kiváló feszültségkezelés és a lehengerlő alakítások révén a dráma, a horror és a posztapokaliptikus zsáner aranyháromszögében.
Krasinski nem akart részt venni a folytatásban. De elhívták ötletelni, amelyből aztán persze forgatókönyv született a keze alatt, míg végül megint ott találta magát a rendezői székben. A kamera mögött és előtt. A második etapot pedig pont akkor mutatták volna be tavaly a mozik, amikor a koronavírus-járvány miatt az ember amúgy is világvége-hangulatba került. Az utcák kiürültek, a Covid falánkabb ragadozónak bizonyult, mint bármilyen képzelet szülte lény. A mozgóképes kultúrát kis képernyőre vagy dobozba száműzte egy mikroszkopikus organizmus. Egy hang nélkül követte az emberiség is a négy fal közé.
Van abban valami sorsszerű, hogy a tavaly épp be nem mutatott Hang nélkül 2. nyitja meg az idei nagy nyári moziszezont.
A film nyitánya is mintha erre rezonálna: magával ragadóan villantja föl az idegen invázió első napját, egy olyan világban, amikor még minden más volt. Minden rendben volt? Korántsem, de a jelen romjain üldögélve a nosztalgia tökéletesre színezi a múltat. A szörnyek sosem az ágyak alól másznak elő, hanem mindig derült égből érkeznek.
A Hang nélkül sikerének titka, hogy egy család szemszögéből láttatja az apokaliptikus eseményeket. Nincs ez másképp a folytatásban sem.
