Végre megtudhatjuk, mire ment el a Filmalap rekord összegű, több mint 2 milliárd forintos támogatása, s ezáltal hogyan vált a legyőzhetetlen csodakanca minden magyar család kicsi kincsévé!
A filmelőzetesek alapján joggal merülhet föl a kérdés a nézőben, hogy “ez mind szép és jó, de hol van a ló?” Megnyugtatásul közlöm, hogy ott van biz’ az, még nagyon a sorok közt sem kell majd keresgélni, igaz, a története szétválaszthatatlanul fonódik össze egy családok közti afférral, mint bogáncs a lószőrrel. S ez a Rómeó és Júliás romantikus utánérzés adja a sava-borsát Kincsem históriájának, amely meglepően jó arányban keveredik, akárcsak a jó vérvonal a címbéli kancában. A történetszálak gombolyításán kívül abban is dicséret illeti meg a két forgatókönyvírót, Herendi Gábort és Hegedűs Bálintot, hogy sikerült épkézláb dialógusokat adniuk a szereplők szájába. Így végre nem olvasótermi próbának tűnik föl a film, mint a magyar produkciók esetében az olykor lenni szokott.
Az 1848-as szabadságharc leverését követően rájár a rúd a Blaskovich-famíliára, kastélyuk, földjeik és lovaik is mind a császárpárti von Oettingenek tulajdonába kerülnek. Azonban még ennél is sötétebb titok lappang a két család közti viszály mélyén, amelynek súlyával csak Otto von Oettingen és Blaskovich Ernő van igazán tisztában. Ernő felnőve kicsapongó életet él, célja kimerül minél több szoknya és pohár fölhajtásában.
Amikor hedonista életvitele miatt az utolsó versenylováról is kénytelen lemondani, összeszedi minden fillérjét, hogy megvegyen egy lovat, amelyről vadsága és külleme alapján ugyan minden lótenyésztő lemondóan nyilatkozik, ő mégis meglát benne valamit. Talán magára emlékezteti. S épp ezért nem betörni, csupán megszelidíteni akarja.
Miközben felkészíti a lovat első versenyére, mind közelebb kerül a ló előző tulaja, a gyűlölt Otto von Oettingen lányához, Klarahoz, akit apja kétségbeesetten kíván mielőbb férjhez adni – persze, jó (Ernőnél legalábbis sokkal jobb!) partira számítva. Miközben Ernő lova díjat díjra halmozva megkezdi veretlen diadalmenetét az ügetőkön, a két fiatal pedig egymásba szeret, von Oettingen parancsot kap a császártól: mindegy, milyen áron, de törje le a magyar lovassikert a derby-ken.
A tiltott gyümölcs mindig a legédesebb – ezzel az emberiség a kezdetek kezdete óta tisztában van, mondhatni, ez az édesszájúság fajunk tragédiája. Klara sem véletlenül vet szemet a sármos és daliás Ernőre, hogy aztán később az érzelmeknek már ne lehessen parancsolni! Az osztrák “Capulet” és a magyar “Montague” közti elmérgesedett viszony ágyaz meg a klasszikus Shakespeare-felállásnak, amelynek szerencsére élét veszi a két karakteres figura egyedi bája, s egymáshoz fűződő sajátos viszonya.
Klara nem az a pátyolgatni való úrinő fajta, nagyon is helyén van az esze és a szíve – a dúsan aláomló frizurájáról már nem is beszélve! – ebben a férfiak uralta világban. Karakán, szókimondó és önérzetes, az a tűzrőlpattant, – apró testi hibája ellenére is – talpraesett fajta! S ami fontos, hogy mindezt minden további nélkül el is hisszük Petrik Andreának! Nagyszerűen áll neki ez a szerep!
Ugyanez a helyzet Nagy Ervinnel is! Blaskovich Ernő figuráját mintha rá öntötték volna, és érezhetően lubickol is a szerepében. Megnyilvánulásai teljesen természetesek, nincs benne erőltetettség vagy megjátszás. Emellett megfelelően működik a kémia a két színész között. Kincsemmel hármasban viszik el hátukon ezt a romantikus kalandfilmet, ami szerencsére nem is akar ennél több lenni! Hogy ne érje szó a ház elejét, a mellékszereplők is erőn felül teljesítenek, a legutolsó statisztában is ott parázslik a magyar virtus – már ha ezért a hasonlatért a huszárok kardélre nem hánynak!
A múlt megidézése közel tökéletes, bár Nagy Ervin bőrszerelése nem tudom, mennyire autentikus, mindenesetre annak örülök, hogy nem talpig latexbe bújtatták! A vizuális effektek viszont felemásra sikerültek: míg Budapest óriástotálja (hiper plán) életszerűen hat, addig a hátterek olykor szembántóan életlenek, egyértelműen vetített jelleget öltenek. Úgy látszik, hogy a közel hárommilliárdból sem futja mindenre! A filmbe került még egy modernebb táncbetét is, amely annyira ormótlanul ízléstelennek és hiteltelennek hat, hogy hirtelen nem is tudtam vele mit kezdeni! Egy Magyar vándorba az ilyen abszolút megkapó és beleillő, egy nagyívű romantikus kalandfilmnek viszont nem áll jól!
Ezt a tényleg csak néhány bosszantó apróságot leszámítva a Kincsem rendkívül szórakoztató produkció lett, amelyre öröm beülni! Herendinek nagyszerűen sikerült átültetnie a lóversenyek feszültségét a vászonra, bár engem altatni lehetne az efféle körversenyekkel, itt mégis egymás körmét rágtuk az izgalomtól a korabeli tömeggel együtt a lelátón! Erre profi módon rájátszik a film zenéje is.
Azt kell mondjam, hogy ha 3 milliárd forintba kerül egy ilyen profi produktumnak az “összerakása”, hát akkor ez az ára: tessék csak odaadni azt a pénzt egy Munkácsy, egy Toldi vagy épp egy Zrínyi-filmre! Bár tény, hogy a Kincsem nem egy Oscarra nevezhető alkotás, és nem is lesz olyan visszhangja – címszereplő ide vagy oda! -, mint a Saul fiának, a romantikus kalandfilmek zsánerében még nemzetközi szinten is bőven megállja a helyét. Igen, nekünk is van mire, mikre büszkének lennünk! Miért is ne mutathatnánk meg ezeket a világnak hasonló orzságimázs-produkciók formájában? Még több családi kincset a magyar almáriumokba!
Publikálva: filmtrailer.hu