Soha ilyen aktualitása nem volt még filmtémának kis hazánkban, mint amilyen David O. Russell drámai vígjátékáé, még ha kívül is esik az ákosi princípiumok határmezsgyéjén. A Joy a mai Magyarországon elvárt női szerepek sárba tiprását hirdeti. S milyen jól teszi!
Joy többgyermekes, elvált fiatalasszony, aki az összetartó kapocs a családban: miközben éhbérért több műszakot is lehúz, ő végzi a háztartási és a ház körüli karbantartási munkák mellett apja autójavító műhelyének könyvelését is, valamint a gyereknevelés mellett édesanyjáról is gondoskodik, aki képtelen szappanoperái bűvköréből kitörni, nem beszélve az exéről, akivel válásuk óta barátként jobban kijön, mint a házasságban eltöltött évek alatt férjként bármikor, s aki a szuterénen osztozik Joy ágyról ágyra járó édesapjával. Szóval Joy minden tekintetben túl is teljesíti az Ákos által előhozott női princípiumot, mégis úgy érzi, hogy többre hívatott, és valami hiányzik az életéből.
A fiatalasszony az önmegvalósítás buktatókkal teli ösvényére lép, és háziasszonyi tapasztalataira alapozva előáll a farbával egy forradalmi felmosó formájában. Családja egy emberként sorakozik fel mögötte: ki érzelmi alapon, ki busás anyagi haszon reményében. Ám a sikert nem adják könnyen, és Joy szó szerint a semmiből, vért, verítéket izzadva és keserű könnyeket hullajtva, elképesztően szívós makacssággal, lépésről lépésre építi fel sokmillió dolláros vállalatbirodalmát.
Annie Mumolo és David O. Russell forgatókönyve a valóságon alapszik, Joy Mangano amerikai üzletasszony nagyjából hasonló hullámvölgyeken kelt át, míg felért a csúcsra, bár Russell jelentős mértékben él a művészi szabadsággal is, amivel alkotását a klasszikus Russell-i alaphangulatra csiszolja. Russell filmről filmre egyre magasabbra emeli a mércét, és bár a Joy nyitányától kissé idegesen összerándult a gyomrom, hogy a derék rendező a jól bejáratott stábbal ezúttal csak önismétlésre lesz képes, a játékidő előrehaladtával rácáfolt minden sztereotípiámra.
A film az első fél órában beszippantott magába, és egészen a végéig nem eresztett: remekül szórakoztam rajta, a poénok ültek, a drámaibb jeleneteknél a nézőtéren éppúgy fagyossá dermedt a légkör, akárcsak a vásznon, s meglepve konstatáltam, hogy olykor a lábujjaimat összehúzva szorítok Joynak. Jennifer Lawrencenek nagyon jól és hitelesen áll ez a “vídiakeménységű” asszonyi szerepkör – az előzetes végi “Senki ne tárgyaljon a nevemben…” monológ hűen tükrözi jellemét –, főleg úgy, hogy tapasztalhatjuk: több rétegből tevődik össze ez a “matéria”. Jelen esetben indokoltabbnak érzem a Golden Globe jelölését is, mint az Amerikai botrány buta szöszijeként. Russellel ez a harmadik, Bradley Cooperrel pedig a negyedik közös produkciója. Cooper egészen más arcát mutatja meg a filmben, jó volt, hogy pont ő kalauzol végig minket a TV Shop kulisszái mögött. Egy biztos: TV Shop így még nem kötött le! A többi színész is remek alakítást nyújt, nem véletlen, hogy Russell rendezői eszköztárában a színészvezetés dominál a legerősebben.
A Joy erős drámai vonásokkal megtűzdelt vígjáték, amely ezúttal a ’80-as, ’90-es évek Amerikájáról fest nagyszerű korrajzot a vászonra, mindezt – témáját tekintve – feminista felhangok nélkül, rendkívül szórakoztató módon teszi (az, hogy ki mit emel belőle piedesztálra vagy tűz a lobogójára, egyéni beállítódás kérdése, meg a magamfajta zugújságírók teljes képzavara). Mindenesetre a nemiség belekeverése helyett én inkább úgy tenném fel a kérdést: mi az ember dolga? A válasz: az önbeteljesítés. S ebbe ugyanúgy bele kell férjen a génjeinkben hordozott továbbörökítés parancsa, a valahová, valakihez tartozás és az önmegvalósítás is. A cél az, hogy saját értékeink tudatában próbáljuk meg szebbé, jobbá formálni a minket körülvevő világot, adjunk valamit hozzá, akár a gyermekeink révén, akár egyéb módon. Építsünk, és ne romboljunk! Ennek szellemében kívánok Boldog, Békés és Örömökben Gazdag Új Évet mindannyiunknak! Már igazán ránk férne!
Publikálva: filmtrailer.hu (2015. december 31.)