Az év kémfilmje a kémfilmek évében: Steven Spielberg a hidegháborús időszak egyik legkényesebb témáját a Coen-fivérek kipofozta forgatókönyvvel, nagyszerű szereposztással és kiemelkedő színészi játékkal, szellemesen és szórakoztatóan vitte vászonra.
A Kémek hídja az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között a második világháborút követően kibontakozó hidegháború időszakában játszódik, amikor elkezd felértékelődni a mai napig legdrágább „árucikk”: az információ. Ahogy a két szuperhatalom mind több fronton – ideológiai, társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális területen is – tengelyt akaszt egymással, s beindul a fegyverkezési, később az űrverseny, mind fontosabbá válik a másik fél kiismerése. A hírszerzés és a kémelhárítás feladatait egyik oldalról a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA), a másik oldalról az Állambiztonsági Bizottság (KGB) gyakorolja. Mindkét oldalról kémek rajzanak ki, hogy minél több, lehetőleg titkos információt gyűjtsenek össze a másik félről, miközben az egész világ feje felett Damoklesz kardjaként függ egy esetleges nukleáris háború rémképe.
A film 1957-ben veszi fel a történelem fonalát, amikor Rudolf Abelt, a bevándorló, New Yorkban festésből tengődő (élet)művészt letartóztatják, mint szovjet kém. Rudolf nem tagadja a vádakat, de ennél többet nem hajlandó mondani. Makacs hallgatásba burkolódzik. Nagy sajtóvisszhangot kap az ügy, az amerikaiak példát akarnak statuálni az elítélésével, s a legsúlyosabb ítéletet, halálbüntetést róni rá árulásért. A per puszta formalitásnak ígérkezik, hiszen ki ne akarna egy ellenséges kém torkára lépni?
Az ügyvédi kamara James B. Donovan biztosításokkal foglalkozó jogászt kéri fel Abel védelmére, aki némi hezitálás után el is vállalja a hálátlan szerepet. Donovan látásmódját nem homályosítják el előítéletek, legjobb tudása szerint áll ügyfele rendelkezésére, s miközben a védelemre való felkészülés során a két férfi megismeri, egyszersmind meg is kedveli egymást. Donovan-re mind nagyobb nyomás nehezedik a kollégák, a család és a közvélemény részéről – hogy a kormányról már ne is beszéljünk! -, hogy ne végezze oly lelkiismeretesen a munkáját, elvégre mégiscsak egy kémről van szó, akit miért illetnének meg az állampolgári jogok? Donovan előtt áll a döntés, hogy a lelkiismeretére hallgat, vagy hagyja magát befolyásolni.
A Kémek hídja így elsőre feszült tárgyalótermi drámának tűnik, s ha valóban csak ennyi volna – hogy stílszerűek maradjunk -, már “nyert ügye” lenne. Azonban Spielberg ennél tovább megy, s a film második fele átcsap háborús kémfilmbe. Több szálon futnak tovább az események, a helyszín pedig áthelyeződik Európába. Egy amerikai pilóta, Francis Gary Powers titkos berepülést végez a Szovjetunióba egy U-2-es kémrepülőgéppel, amikor az oroszok lelövik a gépet. Donovant a CIA Kelet-Berlinbe küldi, hogy titkos tárgyalásokat folytasson fogolycsere ügyében. Az ügyvéd igen ingoványos talajra téved, távol a biztonságot jelentő hazájától, ahol semmi sem az, aminek látszik. Minden ügyvédi praktikáját csatarendbe kell állítania, hogy hazahozza a foglyokat, és elkerülje egy atomháború kirobbanását.
A Kémek hídja legnagyobb alakítása nem Hanks – bocs, Tom! -, hanem a Rudolf Abelt alakító, elsősorban brit színpadi színészként elismert Mark Rylance nevéhez fűződik. A film az orosz kém letartóztatásával indul, és ez a látszólag rendkívül ráérősen felvett, egyszemélyes Abel-show adja meg a film első felének alaphangulatát, s egyben kitűnő karakterábrázolási lehetőség a színésznek, aki él is vele. A sikerhez nagymértékben hozzájárul, hogy Matt Charman drámaíró forgatókönyvét a Coen-fivérek vették kezelésbe, mélységet adva, s lelket lehelve a karakterekbe a szellemesen sziporkázó dialógusaikkal. Abelről nem derül ki a filmből, de az igazi neve William Fischer, és egy igazi hírszerzési legenda, aki az atomfelderítő hálózat feje volt akkoriban. Két nagy ügynökhálózatot is megszervezett az amerikai kontinensen, s a róla könyvet írt Nyikolaj Dolgopolov szerint csak neki köszönhetjük, hogy a világ elkerülte a nukleáris apokalipszist.*
Bár Rylance mellékszerepben túlnövi kollégáját, azért nem veszi el a showt a főszereplő Tom Hanks elől, hisz’ a film Donovan-ről, és nem Abelről szól. Hanks a megszokott módon teljesen beleéli magát a szerepbe: az amerikai ’50-es évekbe éppoly természetesen és hitelesen képes belehelyezkedni, mint az NDK golyóütötte-aknaszaggatta rideg valóságába.
A Kémek hídja nagyrészt eredeti helyszíneken forgott, így a stáb New Yorkban, Berlinben és a lengyelországi Wroclaw-ban is megfordult; utóbbi a ’60-as évek Kelet-Berlinjét hivatott megszemélyesíteni, mivel a város jobban hasonlít rá, mint Berlin maga. Nagyszerűen sikerült megeleveníteni az ’50-es, ’60-as évek miliőjét, s fölfesteni a Nyugat és a Kelet közti, egyre jobban szélesedő szakadékot. A hitelesnek ható korrajz – bár Powers tárgyalása kicsit stúdiószerűen művinek tűnt – mellett a hidegháborús hangulat bemutatása is remekül sikerült, az amerikaiak eltúlzott kényszerintézkedéseitől kezdve a berliniek húsbavágóan valós, fallal való kettészakításáig.
Spielberg ezúttal “kénytelen” volt ügyeletes zeneszerzője, John Williams helyett a 12-szeres Oscar-jelölt Thomas Newman-nel együtt dolgozni, akinek legutóbbi munkáját, a 007 Spectre – A Fantom visszatért nemrég a mozikban láthattuk hallhattuk. Williams egészségügyi problémái miatt nem tudta vállalni a felkérést, de az 5 Oscar díjas, idén 83 éves művész biztosított mindenkit, hogy most már jól van, s alig várja, hogy kollégája és barátja következő filmjében ismét együtt dolgozhassanak.
Spielberg a vásznon ablakot nyit a történelemre: a rendező zsenialitása a lebilincselő mesélőmódjában rejlik, ez az, ami az ő utánozhatatlan, egyedi szignatúrája, s ami most minden részletében megjelenik legújabb mesterművében. A Kémek hídja sem tökéletes alkotás, meg lehetne említeni James Donovan talán némileg egysíkú, a pozitívumokat kidomborító ábrázolását – amelyet aztán Hanks a gesztusaival nagyszerűen lekezel -, s amellyel újabb amerikai hőst emel piedesztálra a világ előtt – tessék, itt van Ő! -, vagy a csöppet szentimentalizmusba hajló befejezést. Azonban sokszorosan kárpótol a részletekbe vesző aprólékossággal való megfilmesítése ennek a komoly történetnek, amelyet egyáltalán nem könnyű úgy előadni, hogy az az elejétől a végéig magával ragadja a nézőt, hogy minden ízében szellemes és szórakoztató legyen. Spielbergnek sikerül. Mondhatjuk, ez számára puszta formalitás.
Publikálva: filmtrailer.hu, 2015. november 25.