J. J. Abrams rendezőnek a Star Trek után sikerült megreformálnia a Star Wars univerzumát is. Amikor a régi karakterek megviselt fizimiskája feltűnik a vásznon, a meghatottság könnycseppjei ragyognak szemeinkben, az újak pedig vagy a szívünkbe lopják magukat vagy majd csak megszokjuk őket valahogy. Kár, hogy a történelem ismétli önmagát.
Több mint 30 évet kellett várnunk a folytatásra, a néző meg csak hüledezik: mi tartott ennyi ideig? A sajtóvetítés során az újságírók éppúgy átérzik a pillanat pátoszát, a nézőtéren felzúg a taps és az éljenzés, amikor John Williams klasszikus dallama felhangzik. Hitetlenkedve meredünk az IMAX 3D vásznán brutális méretben beúszó, végre VII-re átfordult római számra, amelyet rövid ideig prizmaként megsokszoroz a szemünkbe toluló, majd gyorsan elmorzsolt könnycsepp. Hát megérkezett végre, hozzánk is begyűrűzött a legújabb őrület, a hónapok óta a Disney marketing gépezete által szisztematikusan a mai popkultúrába szivattyúzott Star Wars-láz adu ásza, a vágyva vágyott mozifilm, egy valaha jobb napokat látott kultikus széria – a rajongók reményei szerint – mindent jóvá tevő folytatása.
Egy cseppet sem irigylem az író-rendező Abramst. Olyan mértékű elvárás nehezedett az elmúlt időszakban a vállaira mind a stúdió, mind a rajongók részéről, amely már-már embertelen. Abrams A Birodalom visszavág és a Jedi visszatér írójával, Lawrence Kasdannal, és A család kicsi kincsével Oscar díjat nyert Michael Arndttal közösen fogott bele a forgatókönyvbe, George Lucast pedig mellőzték a alkotói folyamatokból, amit a delikvens „valamiért” nem igazán vett jó néven. Így aki midikloriánokról vagy Jar-Jar Bings-szerű idétlen lényekről fantáziálva ülne be a folytatásra, az bizony csalódni fog.
Abrams a klasszikus trilógia iránti nagy tisztelettel fogott bele az új filmbe, sőt, olykor azt kell mondanom, eltúlzott tisztelettel. Természetesen baromi jó, amikor megjelennek a korábbi karakterek, visszaköszönnek régi helyzetek, de az már kevésbé, ha a régi, unalmassá koptatott alapkoncepcióra húzzák rá az új bőrt. Valami ilyesmit érzek az új filmmel, egész pontosan a film forgatókönyvével kapcsolatban. Megint a “régi nóta”, csak új köntösben – a megalomániás megoldásokban egyébként helyenként a Disney Mickey-egér árnyékát vélem felfedezni -, Abrams-re meg rábízták, hogy molyoljon csak el a részletekkel. Utóbbiakkal egyébként nincs is baj: a rendező még arra is odafigyelt, hogy amennyire lehet, száműzze a számítógépes effekteket, így valós helyszíneken forgatott, és legyártott modellekkel vette fel az űrben játszódó jeleneteket, hogy hasonló hatást érjen el, mint a klasszikus trilógiában. Részleteiben tehát ráérzett arra, hogy mi az elvárás: kápráztasson el minket úgy, ahogy csak ő tud! A film leglátványosabb jelenetei a Jakku-bolygón játszódnak, ahol a bolygóra lezuhant birodalmi csillagrombolók roncsai közt flangálnak-repkednek főhőseink (itt – szó szerint – körbe is nézhetsz!). Igen-igen, ilyen egyedi, még sosem látott képsorokat kérünk, dögivel!
A film sztorijából azonban hiányzik a fantázia, hiányoznak az idővel ugyanolyan klasszikussá, emlékezetessé, idézhetővé érő helyszínek, jelenetek és momentumok, mint amilyen A Birodalom visszavágban volt a jeges Hoth bolygón lejátszódó csata a lépegetőkkel, vagy a már-már az Indiana Jonest előrevetítő kalandfilmes megoldásokat alkalmazó Tatuinos akciószcénák (á lá Jabba palotája és a Sarlacc szája) a Jedi visszatérből. Aki látta már az új részt, tudna hasonlót említeni Az ébredő Erőből? Ugye, hogy nem?
Az ébredő Erő történetvezetése is meglehetősen egyenetlenre sikerült, olykor vannak dialógusok, ahol nagyon leül vagy csak egy helyben toporog a sztori, máskor pedig népmesei megoldásokkal, “mesés véletlenekkel” oldják fel a helyzetet. Jó, tudom, maga a Star Wars univerzuma is mese, ám a maga kis kitalált világa, elsősorban a klasszikus trilógiákat alapul véve, nagyon is logikusan működik, s ezáltal – a maga kis univerzumában – hitelesnek hat. Az új Star Wars kezd inkább kalandfilmesebb jelleget ölteni, ahol a hőseink csak sodródnak, s a sorsukat nem maguk irányítják.
Akiket most esetleg elkedvetlenítettem az új résszel kapcsolatban, azokat azért megnyugtatnám: a sztori és a sztorivezetés hiányosságait leszámítva egyéb probléma nincsen Az ébredő Erővel. Látványos, igazi nagy formátumú, szórakoztató popcorn-mozi, amelynél a részletekben érdemes elveszni, hiszen ott fedezhetőek fel az igazi értékei, amitől egy rajongó szíve hevesebben kezd verni. A film kellő (huhh, de mekkora!) retrófaktorral bír, még ha úgy is tűnik fel néha, hogy a régi karaktereket alakító színészek (Ford, Fisher) mintha félszívvel vettek volna részt a produkcióban… vagy az is lehet, hogy csak elveszett a ráncok közt Han Solo csibészes mosolya vagy Leia sokatmondó pillantása?
Az új szereplők közül sikerült megbarátkoznom az előzetesekből valahogy kakukktojásként kilógó (és nem azért, mert afro-amerikai, hiszen Lando Calrissian is nagyszerű karaktere volt a korábbi filmeknek!) Finn alakjával, akárcsak Daisy Ridley Rey-jével is, kár, hogy az Oscar Isaac által alakított Poe Dameron vadászpilóta annyira háttérbe szorul, ahogy az antagonista Kylo Ren is csak addig tud a maga sötétségében vonzó figura lenni, amíg emberi mivoltától eltekintünk. Ami végül Vadernek drámaiságot kölcsönzött, az Rentet kétdimenzióssá sorvasztja!
No, de sebaj, a lényeg az, hogy az előzmény trilógia után immár a rajongók is megkapták a maguk rágni való csontját, amelyről élvezettel csócsálhatják le az itt-ott megtalálható ízesebb falatokat. A szükséges lökést pedig, ami Az ébredő Erőből a magamfajta vájt fülű kritikusoknak a teljesség érzéséhez hiányzik, talán a spin-off filmek fogják megadni, amelyek más szemszögből fogják láttatni ezt az oly népszerű univerzumot, és az a bizonyos ébredező Erő végre utat talál hozzánk is!
Publikálva: filmtrailer.hu