A The Walking Dead televíziós sorozat kapcsán a zombihorror műfaja ismét a reneszánszát éli, sok újdonsággal előállni a témában azonban szinte képtelenség… s akkor érkezik egy adaptáció – képregény helyett – ezúttal irodalmi alapanyagból, ami akár a 28 évvel később alcímet is kiérdemelné. Mindenre felkészültél? Erre egészen biztosan nem!
Posztapokaliptikus, zombis témakörben a legeredetibb könyv, amely eddig a kezem ügyébe került vitán felül Mel Brooks fiának, Max-nek a World War Z – Zombiháború című disztópikus, áldokumentarista interjúkötete – igen, ebből készült a Z világháború című adaptáció Brad Pitt főszereplésével, de maga a mozgókép a közelébe sem ér eme egészen egyedi stílusban megírt műnek, amelyet a tűpontos társadalomkritikájáért kivétel nélkül ajánlok minden könyvbarát figyelmébe. Kíváncsian vettem górcső alá M. R. Carey Edgar-díjas novellájából regénnyé fejlesztett alkotását, a Kiéhezetteket, amely a zsáneren belül egészen egyedi módon nyúl hozzá a gyerek témához, mi több, a naturalizmus jegyében tocsog a vérbő részletektől. Carey a könyvében – szemben más zombisztorikkal – meglepően sokat foglalkozik az emberiséget megtizedelő kórság kiváltó okaival. Történetének fő csapásiránya azonban mégsem ez, hanem a főszereplő kislány, Melanie “öntudatra” ébredése, privát kis El Caminója. Kár, hogy az erősen vizuális, filmszerű leírásai kissé forgatókönyv-ízűvé ponyvásítják a végeredményt – tény, hogy hellyel-közzel szépirodalmi magasságokba is eljut -, mintha már a történet regénnyé bővítése során is a mozgóképes adaptáción jártak volna az író gondolatai.
Pedig maga a film – a médium jellegéből fakadóan – egészen másra helyezi a hangsúlyt, s ezzel olykor felülemelkedik magán az írott anyagon is. Például a film nyitánya köröket ver rá a kötetre, Colm McCarthy rendező tökéletes stílusérzékkel állítja csatarendbe a hangulatteremtés eszközeit, s ezzel úgy a székbe szögezi a nézőit, hogy csak kapaszkodni képesek a székük karfájába. A föld alatti bunkerben, akár a börtönben sínylődő gyerekek spártai pokla zsigeri szinten hat, ahogy fokozatosan bontják ki előttünk a helyzetet az alkotók, érzelmi szinten pedig a főszereplő, Melanie nézőpontja köt minket gúzsba, aki számára ez a normális, megszokott, hétköznapi állapot… mivel mást nem ismer. Amikor a miérthez érünk, a válasz szimplán már csak sokkol, mintha az alkarja helyett minket köpött volna szemközt a demonstráló őrmester.
Melanie többedmagával valamiért a hadsereg foglya – bár a kislány ezt nem így éli meg -, akivel az emberséges körülmények közt is embertelenül bánnak. Azaz nem mindenki: a tanára, Miss Justineau az egyetlen, aki a félelmen és az undoron kívül más érzéssel is viseltet a rendkívül szigorú biztonsági intézkedések alá eső gyermekek iránt, és a szellemi táplálék mellett érzelmi támaszt is nyújt nekik. Ezt azonban nem nézi jó szemmel Parks őrmester, aki Miss Justineau érzelemnyilvánítását gyengeségnek, és a biztonsági intézkedésein esett csorbának fogja föl. A rendkívül éles szemű és eszű Melanie azonban többet lát bele, ahogy az intézmény orvosi vezetőjének, Dr. Caroline Caldwellnek a kísérleti programjába is, ami révén rögtön az elsődleges, felhasználásra kijelölt tesztalannyá növi ki magát.
Azonban a Sors, a szerencse vagy nevezzük szimplán a forgatókönyvírónak, közbeszól, s apró kis csapatot verbuvál a fogolyból, a börtönőrből, a tanárnőből és a doktornőből, hogy az ellentétes érdekek, habitusok és nézőpontok kusza hálóján átküzdve magukat egymásra utaltságukban megtanuljanak bízni a másikban a túlélés mindent felülíró kényszerének engedelmeskedve. A megsemmisülésre ítéltetett katonai bázison kívül, amely korábban otthont nyújtott Melanie-nak, és biztos menedéket az őt körülvevő személyzetnek, valami nagy baj történt a világgal, zombihoz hasonló, önmagukból teljesen kifordult fertőzöttek, a kiéhezettek lepik el a földet, akiknek egyetlen vágyuk: a friss hús!
Csapatunk útja London Középföldjéjén vezet, s bár mellőzi a Gyűrű Ura eposzi magasságait, ahhoz hasonló módon váltogatja a CGI-vel erősen megdolgozott nagytotálokat. Kár, hogy a produkció kincsesládája ezektől a photoshoppolt állóképektől ki is merül, s nem jut már elég a büdzséből normális maszkmesterekre (igazán kölcsönkérhettek volna a The Walking Dead-től néhány ügyes kezű sminkest!), így az évek, sőt évtizedek óta minimális vagy nulla tápértéken vegetáló zombikat néhány, sárral összemázolt statiszta személyesíti meg.
Míg az erős kezdés nagyon jól érzékeltette Melanie lelkiállapotát, amint kikerülünk a felszínre, minden a visszájára fordul. A könyvben a Gomba Szövetségének hosszas vándorútja csupán azt a célt szolgálta, hogy Melanie megtalálja a helyét ebben az önmagából kifordult világban, ráébredjen, hogy ki is ő valójában, s mi is az ő útja, ahová csak igazán kevesen követhetik. Mondhatni, egy rendkívül logikus, mindenféle érzelmi sallangtól mentes következtetésre jut, ami minket, a jelenkor moziszékben kényelmetlenül feszengő emberét teljesen taccsra tesz, hogy úgy kóválygunk majd ki a moziból. Na ez a jellemfejlődés, ez az építkezés valahogy kevésbé jön át a vásznon, úgy tűnik, napfényben minden más megvilágításba esik… homályosabbá, elnagyoltabbá válik.
Képzelem, hogy hogyan moroghatott Mike Carey, amikor a rendkívül erős vizualitású sztoriját, amelyben előfordul speciális tankkal való zúzda és dzsembori London belvárosában, a látszólag végtelenbe vesző, vattacukorszerű gombamezők, valamint félig gombává átlényegült, sétáló élőhalottak, hol művészi megfontolásból, hol költségoptimalizálásból újra és újra visszadobták, a fenti látványosságokat kimazsolázva a szkriptből, hogy aztán a mozikban látható produktum maradjon csak vissza. Már a 16-os karika is sokat elárult arról, hogy mennyire vághatták meg az eredeti történetet, amelyben Carey a naturalizmus jegyében bizony nem kímél sem nőt, sem gyereket. Így talán még nyilvánvalóbbá válik a Legyek Urát idéző befejezés, amelynek a megvalósítása komolytalanná teszi a filmet, nincs igazán súlya, csak ront az összképen.
A színészek nagyszerűen játszanak, a rövid hajú Glenn Close-nál elképzelni sem tudtam volna jobb Dr. Caldwell-t, Gemma Arterton Miss Justineau-ja maga a védelemre szoruló érzékenység, Paddy Considine pedig nagyon macsó a kommandós szerelésben. A telitalálat azonban maga Melanie, akit a zöldfülű Sennia Nanua alakít – Nanuának ez az első komolyabb szerepe, de mérget vennék rá, hogy nem az utolsó. A könyvbeli Melanie szőke, fehér bőrű kislány, így az afro-amerikai Sennia szerepeltetése elsőre meglepő, ám játékát látva már érthető. A magam részéről inkább a színészvezetést kifogásolnám meg: Dr. Caldwell karaktere eredetileg sokkal kegyetlenebb, önzőbb, Justineau keményebb, Melanie pedig okosabban keveri a lapokat. De a film legnagyobb vesztese Dillon közlegény, a csapat ötödik tagja, akinek a szexújságos fiaskót leszámítva alig jut vászonidő, pedig a regényben egészen szerethető karakterként kerül bemutatásra.
A Kiéhezettek nyomtatott formában sem váltja meg a világot, minden újdonsága épphogy csak a középszer fölé emeli, s érdekes módon a film is hasonló cipőben jár, bár egészen más aspektusból jut ugyanarra a sorsra! Pedig lett volna rá lehetőség, hogy az alapanyagból valami igazán ütős és eredeti végeredmény szülessen, ez egészen nyilvánvaló a hangulatos és jól eltalált kezdésből! Azonban onnantól kezdve csak lejtmenet jellemzi a filmet, McCarthy képtelen visszatalálni az ösvényre, amelyen elindult. Akárcsak Epimétheusz* felesége, a rendező Pandórája is érzelemmentesen csapja fel a tiltott szelencéjének tetejét, nyakunkba zúdítva mindent a filmszínházak sötétjében! Igazán kösz, Melanie!
*Epimétheusz: a görög mitológia titánja, akinek a felesége, Pandóra felnyitotta a tiltott szelencét, s ezzel sokféle bajt szabadított az emberek fejére
Publikálva: filmtrailer.hu