A Mélytengeri pokol a katasztrófafilmek Ryan közlegénye: a gyanútlan nézőt egy mozdulattal az események sűrűjébe rántja, s aztán emésztheti a lángtenger forrósága, dobálhatja a légnyomás vagy magával ragadhatja a jeges tengervíz, nem ereszti!
Peter Berg rendező legújabb filmjével végre sikerül elfeledtetnie velünk a csatahajónyi botlását – úgy tűnik, a megtörtént események vászonra adaptálása jobban áll neki, nem beszélve Mark Wahlbergről premier plánban! A Mélytengeri pokolnak talán csak azt lehetne a szemére hányni, hogy keveset foglalkozik a Deepwater Horizon katasztrófájának ökológiai következményeivel, de valahol ez is bocsánatos bűn, hiszen Berg filmje elsősorban az emberi sorsdrámákra és természetesen a Michael Bay-i nagyságrendű pusztításra koncentrál.
A film három karakter nyomába ered, bár közülük is Wahlberg figurája az, akire erősebben fókuszál. Ő Mike Williams, a fúrótorony vezető elektrotechnikusa, aki egy szép áprilisi reggelen elköszön családjától, és többedmagával helikopteren érkezik a Deepwater Horizon fedélzetére, hogy aztán úszva távozzon.
Berg a film indításában ügyesen vezeti fel a fő karaktereket, laza, könnyed és mélyen emberi jelenetsorral mutatva be Williams “hátországát” is. A Deepwater Horizonra való megérkezés pedig tálcán kínálja a lehetőséget, hogy a rendező gyors ecsetvonásokkal felfesthesse számunkra egy fúrótorony mikrokozmoszát. Az persze túlzás lenne állítani, hogy az átlagember képet nyerhetne belőle egy fúrótorony működéséről vagy épp a katasztrófát kiváltó események sorozatáról (arra ott a National Geographic!), de a szereplők viselkedéséből és az egymáshoz való viszonyukból a lényeg kiolvasható. S ehhez igazán impozáns szereplőgárda áll rendelkezésre: Wahlberg mellett Kurt Russell, John Malkovich, Kate Hudson és az eddig főleg televíziós sorozatokban Golden Globe-díjasat domborító Gina Rodriguez. Russell nagyot alakít Jimmy Harrell alakjában, minden mozdulata és gesztusa hitelt érdemlő. Malkovich maga a megbízhatóság a British Petroleum (BP) ostorpattogtató vezető tisztviselőjeként, akit a film végére garantáltan belefojtana minden néző egy kanál olajjal dúsított tengervízbe. Hudson Williams otthon maradt feleségeként biztosít számunkra néhány torokszorító pillanatot. A produkció “sötét lova” Dylan O’Brien, azaz Thomas az Útvesztőből, aki nyúlfarknyi szerepéből – azaz szinte a semmiből! – képes egy szerethető, hősies figurát felvázolni! Talán ideje lenne valami drámai (mellék)szereppel is bepróbálkoznia! A film színészvezetése a nagy nevek ellenére is egy picit egysíkú – értsd: a pénzéhes menedzser a gonosz, a kétkezi munkás a jó! -, de tény, hogy nincs idő – s nagyon szükség sem – árnyalni a jellemeket, mivel típustól függően reagálnak az általuk előidézett, de a továbbiakban irányításuk alól elszabaduló történésekre.
S bizony itt aztán kő kövön nem marad! Mintha Bergre átragadt volna Bay pusztítás-fétise, olyan látványos infernót rittyent a vászonra, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Néha szó szerint, mivel a gyors vágások és a szekond plánok miatt szinte ott érezzük magunkat – többnyire – Wahlberg nyomában, akit hol egy leeső daru sújt majdnem halálra, hol a légnyomás vág a falhoz, hogy aztán velünk együtt jótékonyan beterítse a lángtenger. A hangulat a Ryan közlegény megmentését idézi, csak háborús közeg helyett katasztrófilmesben. A fúrótornyot egyébként valóban megépítették a díszletesek, hogy aztán Berg felgyújthassa, felrobbanthassa és elsüllyeszthesse kedve szerint. A film végi eredeti képsorokat elnézve a CGI-os fiúk ugyan mintha kissé túlzásba estek volna az utómunka során, de hát ugye minél nagyobbat szól, annál hatásosabb (Michael Bay-i ars poetica).
A film szentimentális hangvételű záró képsorai megnyugtathatják azokat az olajmunkásokat, akik tiltakozásukat fejezték ki a produkció megvalósulása ellen, hogy a katasztrófában elhunytak emlékét a legnagyobb tisztelettel kezelték az alkotók. Valószínűleg minden nézőt megérintenek majd ezek a jelenetek, amelyek arra sarkallhatják az embert, hogy hazaérve megöleljék a szeretteiket, miközben az a szégyellni valóan önző, de egyben olyannyira emberi gondolat fordul meg a fejében: de jó, hogy ez nem velem történt meg! Így a felemelő és megrendítő katarzis érzése mellé megkönnyebbülés is társul.
Itt vagyunk, beléptünk immár a XXI. századba, de továbbra is “kőkorszaki” módszerekkel vegzáljuk a Természetet, erőszakot teszünk rajta a fekete véréért, hogy aztán elégethessük a rég elavult gépeinkben! Tényleg a legfőbb ideje lenne már nagyobb figyelmet fordítanunk a megújuló energiaforrások felé, hogy a 2010-es eseményekhez hasonló ökológiai katasztrófákat elkerüljük. A bolygónkra fogott fegyver csöve ugyanúgy a saját halántékunkhoz is hozzásimul. Itt nincs helye a megkönnyebbülésnek: ez itt velem, veled, velünk történik meg! Most! Mikor fogjuk végre ezt már megérteni?
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. október 1)