Az első nagyjátékfilmes Kis Hajni törékeny apa-lánya kapcsolatot rajzol föl a magyar rögvalóság porába. Amíg Dietz Gusztáv arcokat, addig Horváth Zorka szíveket tör.
A szegény embert az ág is húzza. E népbölcseleti megfigyelésből kiindulva a filmbéli Tibor csúnyán eltévedt a rengetegben. Sokszor nem látja a fától az erdőt. Nem csoda, hogy olyankor a fa adja a másikat. Mondhatnánk, hogy végzetét folyamatosan felülírja az élet, de nem lennénk teljesen őszinték magunkhoz. Mert Tibor – akárcsak mindenki más – a saját sorsának kovácsa. Még ha azt a kalapácsot, amely időnként helyre is teszi az embert, nem mi, hanem a társadalom forgatja.
Egy szó, mint száz, Tibor itt van köztünk, kitölti a teret, és nem is nagyon akar mást, mint élni, és hogy élni hagyják. Persze, ha nem hagyják, akkor beleáll a balhéba, ő nem az a csávó, aki a fülét-farkát behúzva elsomfordál. Ökölbe szorított kézzel született. Szemében folyamatosan a harag tüze lobog, amelyet képtelenség kioltani. Nem is süti le vagy néz félre. Kihívóan fixíroz. Ahonnan jön, ott az első ütés a túlélés záloga. Vonásait ököllel, törött üveggel és késpengével faragta az élet. Letöltötte a börtönbüntetését, de a társadalom nem felejt. Tibor sem. Habitusából fakadóan kidobóként tengődik, miközben a tesójánál héderel. Rühelli, és rühellik. A világ kinézi magából. Az érzés kölcsönös.

Ebbe a kiüresedett nihilbe csöppen bele a lánya, Niki. A tizenkét éves lányt az anyja halála óta a nagyanyja neveli, aki hallani sem akar Tiborról. A vadóc és zabolátlan Nikit a félárvák renitens útkeresése jellemzi, és ellenállhatatlanul vonzza az apja vad és nyers személye. Találkozásuk egyben előre vetíti a végkifejletet is; az együtt töltött idő mégis felér egy élettel. Tibor leckét kap a felelősségvállalásból, és megtanulja kezelni az indulatait. Niki pedig kiáll magáért, és örökre megjegyzi, hogy az igazságnak két oldala van, a könnyebb út pedig mindig betonfalban végződik. Így lesz a gyerek édes “teher”, gyereknek lenni pedig privilégium!
