Az Everest után újabb, nagyvászonra termett produkció debütál 2015 túlzsúfolt őszi filmkínálatában, amely a térélményt tudatosan használja filmnyelvi kifejezőeszközként, s nem azért, mert az trendi és sokat lehet vele keresni a jegypénztáraknál. A Kötéltánc úgy tud szórakoztató, izgalmas és nagyon látványos lenni, hogy nincs benne világvége vagy Michael Bay-i “transzformált” akcióorgia, de még csak meg sem hal senki.
Elsőre nem hangzik valami izgalmasnak, pláne egész estés filmet kitöltő, remek filmötletnek, hogy egy fickó végigegyensúlyozik két épület közt kifeszített kötélen, legyen bármily magasan az. Robert Zemeckis, a Vissza a jövőbe-trilógia, a Kapcsolat, a Forrest Gump, és még jó néhány sikerfilm rendezője azonban máshonnan közelíti meg Philippe Petit életének legnagyobb pillanatát, s klasszikus életrajzi dráma helyett úgynevezett “heist” moziként tálalja: a zsáner jellemzőinek megfelelően egy illegális cselekmény megtervezésének és kivitelezésének merész, magával ragadó története bontakozik ki a nézők szeme előtt.
Zemeckis egyedi látásmódja már a film felütése pillanatában megmutatkozik, ahogy főhősét kiragadja az őt körülvevő fekete-fehér világból, majd bemutatásával színesedik ki a kép. A rendező művészieskedő hajlama a történet elején megreked, mégis, ez a stílusos felvezetés megadja a film alaphangulatát, amely a játékidő előrehaladtával csak gazdagodik a feszültséggel és a látvánnyal. Zemeckis filmjében nincsenek üresjáratok: mindennek megvan a maga helye, s minden a film tetőpontjaként szolgáló mutatvány irányába vezet – még akkor is, ha ezért feláldozni kénytelen a romantikus szálat, amivel, érződik, tudna mit kezdeni a rendező (lásd lentebb a filmklip!), ám ez a történet most nem a szerelemről szól. E mély érzelem toborzóelem szintjére értékelődik le, amivel Annie, a Nő karakterét a “cinkostársak” közé sorozza be. Annie fontos tagja a csapatnak, mivel emocionálisan ő az egyetlen, aki támogatni tudja a főhőst.
Petit ’68-ban a fogászaton ülve lel rá élete álmára: az egyik újságban látja meg a Világkereskedelmi Központ még épülőfélben lévő ikertornyait, és a fiatalember, aki folyton azt keresi, hogy mi között feszíthet ki kötelet, szinte megrészegül. Mégis 6 tevékeny év telik el, mire eljut a megvalósításig – addig is gyakorolja “kicsiben”: először a párizsi Notre Dame két tornya, majd Sydney Harbour híd pillonjai közt lejt kötéltáncot. Kár, hogy utóbbi bemutatása nem fért bele a film játékidejébe, na de kárpótol érte a Notre Dame-i mutatvány, ami önmagában is lenyűgöző.
A heist filmek fontos eleme a “toborzás”, a tettestársak felkutatása, Zemeckis ennek úgy kezd neki, hogy észre sem vesszük, mire megy ki a játék: Petit élettörténete közben ismerkedünk meg előbb mentorával, Rudy papával, akit Ben Kingsley kelt szenzációsan életre, majd szerelmével, Annie-vel, később Jean-Louis-val, a fotóssal. Ők Petit életének legfontosabb szereplői: az apja helyett apa Rudy a Családot, Annie a Szerelmet és Jean-Louis a Barátságot szimbolizálja. Természetes, hogy megosztja velük legnagyobb álmát, így lesznek ők a legfőbb cinkostársak. A Nagy Kaland előtt a csapat létszáma jelentősen megugrik, a rendezőnek sikerül a vázlatosan felskiccelt figurákat hús-vér karakterekké varázsolni.
A mutatvány megtervezése fázisában szórakoztató módon kerülnek bemutatásra egy ilyen projekt buktatói, kezdve a 200 kilós drótkötél kifeszítésétől az épületekbe való beszivárgáson át magáig a mutatványig, amelynél Petit a biztonsági kötelet is visszautasítja, mert az “csalás” lenne. A kivitelezés során pedig, ahogy az lenni szokott, Murphy törvényei (“Ami elromolhat…”) oly biztosan lépnek életbe, akárcsak a gravitációé, így vált át a Kötéltánc egy meglepően feszült thrillerbe, amelyet jó ritmusban oldanak fel itt-ott elragadó humorral, míg el nem érkezünk a várva várt pillanatig, amikor az idegeink a drótkötéllel együtt megfeszülnek, ahogy Petit könnyed és elegáns léptekkel megindul rajtuk a felkelő nap fényében a világhír felé.
A látvány lenyűgöző, különösen IMAX 3D-ben, s ez esetben javasolt inkább a vászonhoz közelebb helyet foglalni, hogy teljesen betöltse a látóterünket. Fantasztikus, ahogy New York szétterül a kifeszített kötél alatt, s mintha a semmi közepén, a fizikai törvényeknek ellentmondva egy magányos alak járná a végtelenbe vesző táncát. Néhány cikk szédülésről és rosszullétről számol be a nézők részéről, nos, hasonló “élményben” nekem talán csak egy esetben volt részem, amikor az egyensúlyozó Petit mellett a kamera hirtelen zuhanni kezd az utcafront felé, és ráközelít a bámészkodók arcára.
Joseph Gordon-Levitt lehengerlően játssza a francia artista művészt, a gesztusai, a mimikája, minden részlet teljesen hitelesnek hat. Lewitt a szerepre való felkészülés során odaköltözött a ma is élő Petithez, s miközben artistaleckéket vett tőle (és valóban megtanult kötélen járni), tökéletesen átvette a férfi testbeszédét is. Levitt az ifjabb generáció egyik kiemelkedő tehetsége, jómagam a 2007-es A kulcsfigurában figyeltem fel rá először (valamiért nagy hatást tett rám az a film), s azóta is Heath Ledger lehetséges utódjaként tartom számon.
A Kötéltánc másik főszereplője a Világkereskedelmi Központ, mondanom sem kell, hogy a new yorkiak minden bizonnyal könnyes szemmel zarándokolnak el a filmre, hogy pillantást vethessenek az ikertornyokra, s nem utolsósorban az épületekről a néző szeme elé táruló páratlan panorámára. A filmeseknek évekig tartott, mire előbb bátortalanul, majd a szentségtörés miatti fővesztés elmaradása után díszletként, később már központi vezérmotívumként is fel merték dolgozni a nyugati pénzügyi világ korábbi legfőbb szimbólumait, a 2001. szeptember 11-én megsemmisült tornyokat.
Hosszú idő telt el a pusztulásuk, s még hosszabb a “születésüket” követő, egyszeri, megismételhetetlen és egészen elképesztő mutatvány óta, de keresve sem találhatnánk méltóbb mementót számukra Zemeckis filmjénél. Nagyszerű és páratlan produkció, amely magában foglalja a rendező legfőbb stílusjegyét, a gördülékeny történetvezetést, ahogy a sztori szinte önmagából és önmagától bontakozik ki, egyik jelenetből természetes könnyedséggel következik a másik, az ok és okozat törvénye alapján, mintegy a valóság leképezéseként. Gyere és nézz körül a tornyokról úgy, ahogy arra a valóságban már nem nyílhat lehetőséged, és kelj át köztük a város felett! De óvatosan járj, mert Petit álmain lépkedsz*!
*W. B. Yeats: He Wishes For The Cloths Of Heaven című verse után szabadon
Publikálva: filmtrailer.hu (2015. október 12)