Dr. Seuss neve nálunk kevésbé ismert, az amerikai kontinensen viszont népszerű gyermekkönyv írót takar, akinek közkedvelt történetei és a saját maga által rajzolt, egyedi hangulatú illusztrációi már régóta foglalkoztatják az animációs filmek készítőit. Meséinek közelmúltbeli adaptációi (A Grincs, A macska – Le a kalappal! vagy a Horton) most újabb klasszikussal, a Lorax címen futó, szintén örökérvényű igazságokat boncolgató animációs filmmel bővülnek, melyet a Gru és a Hopp alkotói varázsolnak a vászonra. A futurisztikus jövő mesterséges világa kel birokra a varázslatos múlt minden természetességével, hogy a fák nevében rendet tegyen a fejekben. Környezetvédelmi mese, kellemes humorral tálalva, némi túlzóan szirupos cukisággal nyakon öntve!
A Lorax film alapötlete Chris Meledandri, az Illumination Entertainment alapítója, és Audrey Geisel, Dr. Seuss özvegye egyik közös beszélgetésekor szökkent szárba. Meledandri jól bevált munkatársait, Ken Daurio-t és Cinco Paul-t kérte föl a forgatókönyv megírására, akikkel korábban már a Gru-n, a Hopp-on és egy szintén Dr. Seuss-klasszikuson, a Hortonon is együtt dolgoztak. Chris Renaud pedig örömmel fogadta el a Gru után (és a Gru 2 mellett, ami 2013. július 4-én kerül a hazai mozikba), hogy ismét egy Illumination-filmet rendezhessen Kyle Baldá-val karöltve, aki ugyan újonc az egész estés filmek rendezésében, de korábban animátorként dolgozott a Szörny Rt-ben és a Toy Story 2-ben.
A történet Dr. Seuss 1970-ben megjelent mesekönyvén alapszik, ami kiegészül elsősorban az utópisztikus jövőkép tekintetében – utóbbit a két jeles forgatókönyvíró álmodta hozzá. Ebben a sajátságos világban adott egy idilli város, ahol boldogságban él ember-ember mellett, és az sem igazán zavar senkit, hogy nem csak az arcokon ül műmosoly. Itt ugyanis minden mű, az eredetiről készült kópia, még a fák is. Van mindenféle kivitel, a felfújhatótól a diszkóként világító verzióig. S mivel nincsenek fák, sőt, növények sem nagyon, így az sem csoda, ha palackozott levegőt árulnak a boltokban. A fogyasztói társadalom nyomokban Monty Python-os hangulatú kifigurázása („Kísérleteink azt bizonyítják, hogy az emberek műanyag palackba töltve bármit hajlandóak megvásárolni”) kegyetlenül találó, és egyben a film legjobb pillanatai közé sorolható.
A történet Dr. Seuss 1970-ben megjelent mesekönyvén alapszik, ami kiegészül elsősorban az utópisztikus jövőkép tekintetében – utóbbit a két jeles forgatókönyvíró álmodta hozzá. Ebben a sajátságos világban adott egy idilli város, ahol boldogságban él ember-ember mellett, és az sem igazán zavar senkit, hogy nem csak az arcokon ül műmosoly. Itt ugyanis minden mű, az eredetiről készült kópia, még a fák is. Van mindenféle kivitel, a felfújhatótól a diszkóként világító verzióig. S mivel nincsenek fák, sőt, növények sem nagyon, így az sem csoda, ha palackozott levegőt árulnak a boltokban. A fogyasztói társadalom nyomokban Monty Python-os hangulatú kifigurázása („Kísérleteink azt bizonyítják, hogy az emberek műanyag palackba töltve bármit hajlandóak megvásárolni”) kegyetlenül találó, és egyben a film legjobb pillanatai közé sorolható.
Ebben a feje tetején álló világban él Ted, a tizenéves kisfiú, aki a szomszédjában lakó, nála valamivel idősebb lány, Audrey kegyének elnyeréséért küzd, egyelőre vajmi kevés eredménnyel. Amikor azonban tudomására jut, hogy Audrey imádja az évek óta kipusztult fákat, elhatározza, hogy – szó szerint – a végletekig elmegy, hogy szerezzen neki egyet. Minden lében kanál nagyija a városon kívüli tiltott területre irányítja, egy öreg remetéhez, akinek tudomása van a fák rejtélyes eltűnéséről. A zárkózott öregúr belekezd egy csodálatos mesébe a fák védelmezőjéről, Lorax-ról, a különös, földöntúli lényről. Mire Lorax története teljes valójában kibontakozik, Ted is ráébred, hogyan keltheti életre a fákat, hozhatja vissza Loraxot és vonhatja magára szerelmének figyelmét. Azonban nem mindenkit fog el a boldogság Ted terveitől.
A Lorax gyönyörűen animált alkotás, amely megpróbálja visszaadni Dr. Seuss figuráinak egyediségét. Azonban attól tartok, pont ez a Seuss-i hatás az, ami a felnőttek szemében émelyítően eltúlzott “cukiság-faktorral” bír, az aranyos medvebocsokra emlékeztető barbalútok, a főnixmadárra hasonlító récerúcák és a két uszonyukon sétafikáló zümmögőhalak a korai Walt Disney rajzfilmek negédes állatfiguráit idézik. Szó se’ róla, hogy ezek a „drágaságok” szolgáltatják a film viccesebb gegjeit is, azonban látványukra a gyermeket kísérő felnőtt szájában egy vödör citromlé elfogyasztása után is émelyítően édes mellékíz marad. Ami viszont telitalálat, hogy a jövő műanyag városa vonásaiban erősen a ’60-as, ’70-es éveket idézi, és ez a sajátos korkeveredés csak jót tesz a filmnek, még ha hasonlót láthattunk is már a 2005-ös Robotok animációs zsánerben. A film eleji nyitódal, amely bemutatja az egész művárost, elektronikus hangszereléssel készült, ellentétben a film záródalával, amely – témájához illően – akusztikus hangszerek aláfestésével szólal meg; ezzel is remekül kiemelik a film kettősségét, a mesterséges és a természetes világ közti ellentétet.
A történet szerkezeti felépítése meglepően jó, a mese a mesében szál ügyesen mélyíti el az egészet, egyedül a lezárás válik elkapkodottá. A levonható erkölcsi tanulságok kissé szájbarágósak, de ezen kár fennakadnunk, hiszen elsősorban az ifjabb korosztálynak szóló meséről van szó, nekik pedig nem elég pusztán sejtetni a lényeget, bizony az orruk elé kell tenni. Még így is dicséretes, hogy a film végkicsengése nem greenpeace-esen a fakitermelés ellen bont zászlót, hanem a mértékletesség elvét emeli piedesztálra, amely arany középútként abszolút elfogadható alternatíva.
A filmet eredeti nyelven láttam, és teljesen meg voltam elégedve az eredeti szinkronhangokkal. Ted és Audrey karaktereit (Dr. Seuss a felesége és saját maga – Theodor – nevét kölcsönözte nekik) Zac Efron és Taylor Swift szólaltatják meg, teljesen korrekt módon. Danny DeVito Lorax-ként és Ed Helms (igen, a Másnaposok fogatlan-tetovált tagja) Valahászként (az ifjú és az idősebb figurának is ő kölcsönzi a hangját) parádésat alkotnak. Valahász az eredeti történettel ellentétben a filmben nem szörnyetegként, hanem esendő emberként jelenik meg, hogy azonosulni tudjunk vele.
A Lorax könnyű szívvel ajánlható elsősorban a kisebbeknek (6 éves korhatártól adják a mozik). A gyerekek különösen élvezni fogják a 3D-s részeket, amelyek az akciódúsabb jeleneteknél – sajnos, nincs olyan sok belőle! – igazán látványosak (lásd: Valahász ágymentő akciója!). Ugyanakkor a felnőtt kísérők kissé feszengeni fognak, de a bájos humora talán őket is leveszi a lábukról. Aztán ne lepődjetek meg, kedves Anyukák és Apukák, ha a mozi után a gyermek vattacukor-fáért kezd nyúzni! Köszönjük, Dr. Seuss!
Publikálva: filmtrailer.hu (2012.10.19.)