George Miller rendező előszedte és leporolta Mad Max klasszikus figuráját, azonban nem kívánta az eredeti történetet sem reboot-olni, sem remake-elni, egyszerűen egy olyan korrekt mozit akart leforgatni, amilyet az általa életre keltett posztapok fantáziavilág szerinte megérdemel. Ettől azonban jóval többet tett: életre hívott egy végletekig leszálkásított akciófilmet, amelynek képkockái az adrenalintól és a nitró lángjától megégve pöndörödnek fel, s egy, a címszereplőt is maga mögé utasító, harcos amazont, aki Ellen Ripley posztapok reinkarnációja, egy igazi “tökös”, félkarú angyal. Valhalla!
Baráti társaságban kedvelt szórakozásunk régi, klasszikus filmeken elmerengeni: ha ma kerülnének megfilmesítésre – a mostani technikai háttérrel és a rendelkezésre álló filmes tapasztalattal, hogy a százmilliós gyártási költségekről már ne is beszéljünk! -, akkor vajon az eredetitől mennyivel másabb – jobb vagy rosszabb – produkciók születnének? S itt nem az oly trendi remake-gyártásra gondolunk, hanem az eredeti alkotók – például „egy” Alfred Hitchcock – kezébe helyezett olyan lehetőségről, amellyel nem élhetett a filmjei kapcsán. Mit kezdett volna például Hitchcock egy steadicammel? Mennyire változtatta volna meg a filmjeit?
Nos, George Miller rendezőnek megadatott a lehetőség, ami csak keveseknek a filmtörténelemben: 36 évvel az első filmje után úgy tágíthatta ki annak univerzumát, ahogy arról korábban álmodni sem mert volna. Érthető módon nem pusztán egy reboot-ot szeretett volna a már amúgy is kultklasszikussá vált Mad Max-hez, hanem egy egészen új történetet elmondani, s egyben egy újabb szériát elkezdeni. Így hát Miller legújabb őrülete simán illeszkedik a többi Mad Max film sorába: önmagában is megáll a maga lábán, nem szükséges hozzá a korábbi filmek ismerete, ugyanakkor mégis tekinthető a trilógia folytatásának is. Miller ezzel nem csak a „régi motoros” Mad Max rajongóknak kedveskedett, hanem sikerült megszólítania az ifjabb nemzedéket is, akiknek semmit sem jelent a posztapokaliptikus világba szakadt országúti harcos magányos figurája.
A ’70-’80-as években jónéhány posztapokaliptikus film született, ezek legtöbbjének a rákfenéjét az alacsony költségvetés jelentette. Ott volt például a Zardoz Sean Connery ma már nevetségesnek ható maskarájával (mennyire menő lehetett ez akkor, lásd: Demjén Rózsi!) vagy az olasz Enzo G. Castellari nagybecsű klasszikusa, a hangalámondásos VHS korszak egyik rongyosra koptatott filmje, A Riffek bandája (és folytatása, a Menekülés Bronxból). Ezen posztapokaliptikus filmek közül magasan kiemelkedett Miller ’79-es Mad Max-e, amely mind az író-rendezőjének, mind az akkor még ismeretlen Mel Gibsonnak meghozta a világhírt. Így a folytatásoknak már jóval magasabb költségvetésből tudtak nekifutni, ami révén mind’ többet és többet tudtak megmutatni abból a feje tetejére állított, a végpusztulás küszöbén (vagy éppen azon túl) álló világból, amely George Miller őrült agyszüleménye, s amely aztán valóságos kulturális forradalmat indított el: Miller világából merített számtalan könyv, film, festmény és számítógépes játék, amely a világégés utáni korszakban játszódik.
Mégis, hová lehet még „fejleszteni” vagy inkább zülleszteni Mad Max világát? Lehet még többet hozzátenni a roncsokon lovagló, túlélésre játszó, s a túlélésbe beleőrült figurák roncsderbis fogócskázásához? Miller szerint igen. S ezzel értelmet nyer a cikkem elején említett játék: igenis lehet pozitív kicsengésű alternatívája a „nagy öregeket” ismét visszaengedni a tűzhöz, kezükbe adni az új kütyüket, akik ezekkel egy egészen elképesztő, működő, lélegző, valóságosnak ható fantáziavilágot képesek alkotni, egyszóval lényegesen többet hozzátenni a korábbi koncepcióhoz. Miller esetében ez azt jelenti, hogy olyan hagymázas rémálmot varázsolni a vászonra, amelytől minden, a posztapok világhoz valamennyire vonzódó rajongó megnyalja mind a tíz ujját!
A filmet elnézve cseppet sem lepődtem meg azon, hogy A harag útjának kezdetben forgatókönyve sem volt, csak Miller fejében csapongó kusza képek, amelyeket storyboard formájában vetettek végül papírra, s később ebből a 3.500 képből készült el a szkript. Igen, a helyzet az, hogy Miller filmje igazából nem több mint egy nagyon hangos, nagyon pörgős, csilivili videóklip, amely magas oktánszámú benzinnel van átitatva, a végét meggyújtják, és olyan gyorsan pörgetik a vetítőben, hogy nehogy visszaégjen. Szálkásított akciómozi, ami három nagyobb akciójelenetet ölel fel – de még az akciószcénák között sem ül le vészesen, mivel minél többet látunk Miller szétszűrőzött világából, annál inkább a részesévé akarunk válni. Persze, csak a kényelmes moziszékbe süppedve!
Ahogy azt a korábbi Mad Max filmeknél is megszokhattuk, ez a kaszkadőrök nagy mozija: ami robban, törik és szakad, az maga a valóság, számítógépes effektet csak a namíbiai táj turbósításához, a vihar megjelenítéséhez, a kaszkadőrök biztonsági kötélzetének és Furiosa bal karjának eltüntetéséhez vettek igénybe. A színészek is több kaszkadőr mutatványt bevállaltak, így például valóban Tom Hardy lóg fejjel lefelé két száguldó teherautó között vagy épp Nicholas Hoult mászik fel egy mozgó járműre. Mindezek fényében a végeredmény még elképesztőbb, hiszen itt minden ég, robban, mozog, törik, szakad, repülnek az emberek hol a detonáció, a sebesség vagy épp egy balhorog szelének szárnyain.
Ez az a film, amihez igazából történet sem kell, ennek ellenére van, bár valóban nyúlfarknyi: a Furiosa nevű katonanő ellopja a tömegeket az ivóvízzel sakkban tartó, istenként tisztelt vezér, Halhatatlan Joe legértékesebb „vagyontárgyait”, s miközben Joe minden épkézláb emberét Furiosa után küldi, Max persze épp rosszkor van rossz helyen.
Max először kap olyan női társat, aki vele egyenrangú, sőt, olykor még sokkal érdekesebb karaktere is a történetnek, mint ő maga. Ebben talán közrejátszhat az is, hogy Miller felkérte Eve Enslert, a népszerű drámaírót (egyik legismertebb műve a Vagina monológok) és feminista aktivistát némi konzultációra a női karakterekkel kapcsolatban. Ez olyan jól sikerült, hogy többször kerül Charlize Theron Furiosaként a film középpontjába, mint maga Max. Kicsit úgy érzem, hogy Hardy háttérbe szorul, s A harag útja valójában inkább Furiosa, mint Max filmje. Ez olyannyira igaz, hogy még Nicholas Hoult szenzációsan elmaszkírozott hadfiúja is messze izgalmasabb karakter, mint maga a címszereplő. A film főgonoszaként meg kell még említeni Hugh Keays-Byrne-t, aki nem először kerül szembe Max-szel: ő játszotta a ’79-es Mad Max rosszfiúját, Toecutter-t, ezúttal azonban egy egészen más figurát formál meg. Bár az arcát végig maszk takarja, mégis lehengerlően oldja meg a feladatot, ezzel a Mad Max-filmek legemlékezetesebb antagonistájává avanzsálódva.
A hollywoodi filmiparban trendivé vált a hátraarc: rengeteg filmet remake-elnek, reboot-olnak, térnek vissza az eredeti gyökerekhez, az esetek többségében teljesen feleslegesen. Legtöbbször pont a “retro-feeling” veszik el, mindaz, amiért szeretjük a régi klasszikust. Ha már hozzá kell nyúlni egy filmhez, akkor már tegyék úgy, ahogy Miller tette azt a Mad Max-szel: hagyják meg az eredeti film nézők által felmagasztalt értékeit, s tegyenek hozzá valami újat, előremutatót, amitől új mondanivalót nyer… Hiába, mi nézők nem akarjuk ugyanazt megnézni új köntösben. Akkor majd elővesszük a régit, az értékeset. Tessék a régi köntösben valami újat mutatni! A hátraarcnak csak Miller-féle formában van értelme: visszafelé tekintve is előre vigyen az út.
Publikálva: filmtrailer.hu