A Holnapolisz egyszerre eleveníti fel a ’80-as évek ifjúsági kalandfilmjeit (á lá Kincsvadászok) és a ’60-as évek sci-fijeit, előbbiből a magával ragadó történetszövést, utóbbiból a jövőről alkotott megkapó képi világot átörökítve. Mindezt fűszerezzük meg néhány egyedi ötlettel, és kész az étvágygerjesztő turmix, egy feltuningolt Szikraváros, némi A hihetetlen család utánérzéssel nyakon öntve. Holnapoliszhoz közeledve csak reménykedhetünk, hogy a sziluett a horizonton nem csupán egy degeszre fújt légváré!
Nem csak a Disney-nél szokás valami oda nem illő dologból egészestés mozifilmet készíteni (lásd: a Hasbro Transofmers-quadrológiáját vagy a Csatahajót!), viszont ők tudják a legjobban pénzre váltani (lásd: A Karib-tenger kalózai-quadrológia!), bár a Holnapolisz kapcsán az amerikai box office adatokat látva (33 millió dolláros nyitás, míg a költségvetés 190 millió dollárra rúg) a Mickey egeres csapat most igencsak melléfogott. Mindenesetre van/lesz miből kompenzálni, nem aggódom a mindent bekebelező Walt Disney-konglomerátum miatt! Ugyanakkor a rendező, az Oscar-díjas Brad Bird szavai továbbra is megmosolyogtatóak, aki azért nem vállalta az új Star Wars-film, Az ébredő Erő forgatását, mert valami eredetire vágyott – hát nesze neked egy Disneyland-es látványosság!
A film alkotói az időutazás unalmasra koptatott kliséit az időparadoxon mindennemű semmibevételével inkább filozófiai, mint tudományos síkon vetik elénk, amin mi, sci-fire kiéhezett tömeg, persze kapva kapunk, eldilemmázva a film után azon, hogy vajon valóban jó-e a halálunk időpontját ismerni, illetve ha nem tudnánk róla, akkor is bekövetkezne-e, változtathatunk-e vajon rajta, ha igen, akkor már nem is történik meg, tehát mégsem látunk a jövőbe, etcetera, etcetera.
Sokkal érdekesebb viszont a másik, egyszerre pszichológiai és szociológiai dilemma, ami arra az alapvető emberi hibára utal, hogy hiába vagyunk tisztában valamivel, aminek káros következményei vannak ránk nézve, mégsem teszünk ellene semmit – ez megtalálható mind az egyén (lásd például: dohányzás), mind a társadalom (lásd: környezetszennyezés) szintjén is. Utóbbi esetben könnyű szívvel hivatkozhatunk rá, hogy hiába tennénk mi (én, te, ő) bármit is, mindössze csepp a tengerben, a világ ettől nem fog megváltozni, azonban ez így önmagában nem igaz – a forradalomhoz vezető első lépést is az elégedetlenkedő egyén teszi meg.
Nagyon megkapó a film középpontjában álló, másik dimenzióban létező, rejtélyes város, Holnapolisz, amely a világ legjobb koponyáit gyűjti össze – nem tudok azonban elvonatkoztatni az új-mexikói Los Alamos városával fennálló párhuzamtól, ahol hasonló volt a helyzet, s melynek végeredményét Hirosimán és Nagaszakin tesztelték először élesben. Ennek ellenére
rendkívül vonzó egy politikán, faji és nemi hovatartozáson felül álló, pusztán tudományos közösség létrehozásának gondolata, amelynek egyetlen célja van: az emberiség felvirágoztatása. S nem befolyásolják anyagi és nem anyagi javak, állami, vállalati vagy vallási érdekek, minden eszköz adott, és semmi sem tereli el a figyelmet a feladatról, amelynek végeredményét aztán önzetlenül az emberiség rendelkezésére bocsátja. Ez így valóban elég tudományos-fantasztikum, nem igaz?
Pedig milyen jó első pillantást vetni az innováció fellegvárára a főszereplő Casey szemével, és vele együtt tátott szájjal bolyongani a számtalan csoda között! Ebből a szempontból szinte mindent imádtam ebből a filmből: az egymásba átjárható medencéktől kezdve a fogpasztareklám művigyorral grasszáló ügynökökön át az elnagyolt fegyverekig. Mindent. Itt látszik a számtalan eredeti ötlet, ami jónéhány álmatlan éjszakába nyúló brainstorming eredménye lehetett, nem beszélve a CGI-s megvalósításukról. S hogy Casey, ez a műszaki affinitással megáldott tinédzser, aki a legvégsőkig hajlandó elmenni, hogy az elbocsátás szélén álló mérnök édesapja minél tovább tarthassa meg az állását a NASA-nál, hogy kerül Holnapoliszba, s még inkább a kívülálló Frank útjába, az jelentős spoiler lenne, amit mindenképpen szeretnék elkerülni. Elég legyen az, hogy utoljára a Super 8 esetében könnyeztem meg így filmindítást: jelentős retroérzést keltett bennem már a nyomozás maga ezután a térben és időben meghatározhatatlan helyen található város után, amelynek tetőpontja maga a belépő a városba: határozottan méltó a szkriptet társíróként jegyző Damon Lindelofhoz, akiről elég annyit tudni, hogy a Lost – Eltűntek televíziós sorozat forgatókönyvein is ügyködött.
Holnapolisz rejtélye végül lelkesedésem megcsappanásához vezetett, míg a csúcspont utáni befejezés pedig erős lejtmenethez. Kár érte, hogy a film végét amolyan Lost-osan jól összecsapták. Mindenesetre nem a színészeken múlott, mindenki erőn felül teljesített, s különösen a három főszereplő érdemli meg a babérkoszorút: George Clooney bocsait terelgető nagy medveként lohol végig a filmen, a gesztusai, grimaszai mind a helyükön vannak, rutinszerep ez neki, amelyet laza hitelességgel tol le a torkunkon. Kellemes meglepetés Britt Robertson játéka, aki 25 évesen is tipikus tini, keresztül csetlik-botlik a jelenetein, miközben picit túljátssza a szerepét, de még ez is jól áll neki. Raffey Cassidy rendkívül kifejező kék (vagy zöld?) szemeivel varázsol el bennünket, a szinte pókhálófinomságú romantikus szál pedig a pedofília határmezsgyéjén való egyensúlyozásra készteti Bird-éket, mégis – egy Oscar díjas rendezőhöz méltóan – sikerül megoldania, hogy ne billenjen át a mérleg nyelve. Hugh Laurie meglehetősen halovány Nix figurájaként, egyedül a nagymonológja előtt billentem meg a kalapom, s végre az is kiderül, mitől sántít House doki.
A Holnapolisz látvány szempontjából rendben van, de ezt egy Disney-s – tipikusan túlárazott – produkcióként valahogy el is várja a néző, még ha fejvakarásra is késztet, mi kerülhetett rajta közel 200 millió dollárba. Ugyanakkor tűnjön bármennyire is tartalmas és csilivili sci-finek, inkább a fantasztikum dominál benne, és a tini korosztályt célozza meg. Szeretjük Brad Bird-öt, de hogy nem ez a legsikerültebb filmje, az is biztos!
Casey a remény bajnokaként választja szét a pesszimizmus tengerét, és az ő hite az, ami képes időn és téren át befolyásolni, utánállítani az emberiség lejáróban lévő óráját. S hogy ehhez keresztül kell utaznia a fél világon és dimenzión, hátrahagyva családját, leamortizálva az Eiffel-tornyot, és jövőt mutatni egy láthatatlan városnak, már igazán csak hab a tortán. Mert csak egyvalami számít, ad erőt, rombol le falakat, s emel piedesztálra… a “földiekkel játszó, égi tünemény”!
Publikálva: filmtrailer.hu