A kanadai Margaret Atwoodot a legtöbben A szolgálólány meséje című disztópikus történet szerzőjeként ismerik, pedig irodalmi munkássága ennél sokkal szerteágazóbb és figyelemreméltóbb. Az HBO GO-n debütált dokumentumfilm, A szavak ereje most bepillantást enged a szolgálólány főkötője alá: megismerhetjük a könyvek mögött az embert, és kicsit bekukucskálhatunk az ő szemén át a világba, ahol élünk.
Nancy Lang és Peter Raymont közös dokumentumfilmje, A szavak ereje megkapóan személyes portrét fest a nagy népszerűségnek örvendő Margaret Atwoodról: mindjárt a legszembetűnőbb a magával ragadó humora, ami olyan vonzóvá teszi személyiségét. Még akkor is, ha némi pikírtségért nem kell a szomszédba mennie. Ehhez társul az a jókora pimaszság és persze zsenialitás, amivel kitaposta magának az utat a világirodalom rengetegében.
Atwood 1939. november 18-án született Kanada fővárosában, Ottawában. Édesapja révén, aki erdei entomológus volt (Leslie L. Lawrence-rajongók előnyben: rovartannal foglalkozott), Margaret gyerekkorának jelentős részét az észak-québeci erdőkben töltötte, közel a természethez. Nem volt se rádiójuk, se tévéjük, az egyetlen szórakozást az olvasás jelentette. Már kiskorában kisebb történetek, képregények írásával szórakoztatta magát. Első, maga illusztrálta regényét 7 évesen írta, ami egy kis hangyáról szólt.
A hímsovinizmus árnyékában
Már gyerekként szembesült az ’50-es évek propagandagépezetével, amely a nőket igyekezett visszaterelni a tűzhely mellé, hogy a háborúból hazatérő férfiak számára legyen elég munkahely. Ékes példája ennek a Hans Christian Andersen meséje alapján 1948-ban készült Piros cipellők című musical, amelyben a tehetséges táncosnőnek választania kell szerelem és karrier között.Az ifjú Margaretre már akkor egészen másképp hatott a tanmese: társaival ellentétben megkérdőjelezte a választás szükségszerűségét.
Az ’50-es években számtalan karrierlehetőség állt a férfiak előtt, amelyekben kedvükre kiteljesíthették magukat. A nők öt alternatíva közül választhattak: nővér, tanár, stewardess, titkárnő vagy háztartási közgazdász. Margaret az utóbbi mellett döntött, mert látszólag az keresett a legtöbbet. Hamar kiderült azonban, hogy ez a pálya a főzésről és a házimunkáról szól. Az önazonosulást kereső Margaretet rendkívüli módon izgatta az újságírás, de abban az időben a nőkre legfeljebb a gyászjelentéseket és a divatrovatot bízták. Vonzódott Párizs bohém művészvilágához is.
A harvardi Gileád
Elhatározta, ha a fene fenét eszik is, író lesz belőle: ezzel kezdte meg tanulmányait a Victoria Egyetemen, ahol négy évvel később le is diplomázott. Ekkor jelent meg magánköltségen kiadott első verseskötete, a Double Persephone, amelyet E. J. Pratt-éremmel jutalmaztak. Atwood ösztöndíjjal került a Harvard Egyetemre, azonban doktorátusát soha nem kapta meg.
Legjobb barátnője szerint az egyetemen szürke, nagyon csendes, stréber lánynak tűnt. De csak elsőre. Valójában elég zűrös figura volt, akinek mindenről megvolt a maga véleménye, ezért a srácok nagy részének nem is jött be a szabad szájú, balhés lány. „Okosabb volt, mint bárki a Harvardon” – mondta róla egy barátja. Ez tudta magáról, és ami még fontosabb, nem is rejtette véka alá. Tüntetésekre járt, és folyamatosan hadban állt a Harvarddal is: az Egyetem épületében kapott helyet a Lamont Könyvtár, amely akkoriban, a „liberális demokrácia központjában”, csak a férfi hallgatók előtt állt nyitva. Atwood költőként pedig ácsingózott a modern költészet után.
Vissza a gyökerekhez
Időközben megjelent második verseskötete, a The Circle Game, amely főkormányzói díjat kapott. Első regénye, Az ehető nő 1969-ben látott napvilágot, nagyjából a nőmozgalmak második hullámával egyidőben. Teljesen átlagos főhősével nők ezrei azonosultak, akik a húszas éveik végén járva nehezen tudtak mit kezdeni a társadalmi nyomással, hogy ideje lenne férjhez menniük, és családot alapítaniuk. Atwoodot magával ragadta a feminizmus, amely a ’60-as évek polgárjogi mozgalmaival kart karba öltve immár a nő saját testéhez való jogait tűzte ki zászlajára.
Graeme Gibson népszerű kanadai íróhoz egy összejövetelen odalépett egy fiatal, csinos nő azzal, hogy legutóbbi regényéért a férfinak kellett volna megkapnia a főkormányzói díjat. Gibsont egyből levette a lábáról ez az egyenesség, amely nem sokkal később a kanadai szépirodalmat újból pályára állította.
