A részben nálunk forgatott európai western, a Megtorlás többet mutat, mint amennyit látni szeretnénk. Annyi bűnnel és emberi sötétséggel szembesít, amennyit nem lehet sem befogadni, sem komolyan venni. A Vadnyugatot azonban kétségtelenül új szemszögből mutatja be: ahol a férfi csak a kalandot és az izgalmat lesi, ott a női szem az árnyékok mélyére lát. Vadnyugati romantika? Tényleg azt hiszed? Nem tudsz te semmit, Havas Jon!
A Vadnyugat a korlátlan szabadság és a határtalan lehetőségek földje volt, ahol a prémsapkás vadászok a vadtól hemzsegő rengetegbe, a borostás tehenészfiúk a bölények és musztángok nyomába, a hallgatag aranyásók meg a hegyek közé vetették be magukat, míg a földművesek karóikat leverve sajátították ki maguknak a földet. Miközben vérrel és verítékkel épült a szép Újvilág, kizsákmányolták a természetet, az őslakosokat, és a magukkal hurcolt fehérnépet. A Vadnyugat mítosza egyedül csak a férfiaké.
A holland rendező, Martin Koolhoven azonban női szemszögből forgatta le európai westernfilmjét, a Megtorlást. Igazából ez önmagában még nem hordoz különösebb újdonságot: a női nézőpont az utóbbi időben szépen beszivárgott a műfajba. Legutóbb Natalie Portman került célkeresztbe (Jane Got a Gun), előtte Hilary Swank az őrület határára Tommy Lee Jonestól (A kelletlen útitárs), még korábban pedig Jeff Bridges avatta hőssé a tini Hailee Steinfeldet a Coen-fivérek jóvoltából (A félszemű). Koolhoven azonban mindezeknél jóval messzebbre megy: a Megtorlás című film főhősnőjével nem csupán a padlót törli föl, de a pokol összes bugyrában megmártja, hogy aztán a hajánál fogva emelje piedesztálra.
A minden romantikát nélkülöző Vadnyugaton a nők osztályrésze: a sorstalanság.
„Óvakodjatok a hamis prófétáktól...”
Liz egy apró közösség megbecsült tagja, aki a háztáji gazdaságuk mellett bábaként is dolgozik. Némán, de békés megelégedettségben él kislányával, mostohafiával és szerető férjével. Egy nap azonban új tiszteletes érkezik a faluba, aki tisztában van az asszony sötét múltjával. A pap megjelenésével Liz elveszíti az emberek bizalmát, és hamarosan szerettei élete is veszélybe kerül. Innentől nem kerülheti el, hogy felszínre ne kerüljön, milyen súlyos titkok nyomasztják a lelkét, és mi köti össze a báránybőrbe bújt farkasokról prédikáló tiszteletessel.
A film sötét hangulatú felütése stílusos westernfilmet ígér. Koolhoven sutba dobja az elavult westernfilmes toposzokat, akárcsak dán kollégája A megváltásban, amelyben Mads Mikkelsen rendezett ámokfutást a Vadnyugaton. Szereplői nem kapkodnak folyamatosan pisztoly vagy puska után – jó nekik a kés is –, nem leszünk tanúi hosszúra nyúló lőpárbajoknak.
A Megtorlás négy epizódra tagolódik, amelyek bibliai címeket viselnek, és Liz életének állomásait mutatják be. Időben visszafelé haladva ismerjük meg a múltját, és jutunk el végül az életét mérgező titokhoz, miközben egy tragikus hősnő kemény alakja bontakozik ki előttünk.
A rendező már az első fejezetben (amit a borsodi Domaházán forgattak) elkaszálja a lábunkat, és az erőszak posványába taszít bennünket. Nincs menekvés. Prostitúció, abúzus, nemi erőszak, brutális kegyetlenség, csonkolás, gyermekkínzás, pedofília, vérfertőzés és gyermekgyilkosság – mindez hol premier plánban, hol szemérmesen félrefordított kamerával, hol meg csak ráutaló magatartással… Ennyi borzalom után a néző sem maradhat tiszta, a végén mintha maga is könyékig véresen és (bél)sarasan támolyogna ki a nézőtérről. Ami csak azért probléma, mert mindezt nem a film naturalizmusának vagy tabudöntögető koncepciójának számlájára írjuk, hanem a rendezői önkénynek. A Megtorlás kegyetlenségei ugyanis az öncélúság határán táncolnak. Igen, történnek ilyenek a valóságban is, igen, ezekről beszélnünk kell – különösen most, a zaklatási botrányok fényében –, elrettentésül meg is mutathatjuk, de mindennek van – vagy legalábbis kellene, hogy legyen – határa. És ha túlmegy rajta a rendező, visszájára fordul a hatás, egyre csak veszít az erejéből.
