Két és fél hónap telt el a Kincsem-film bemutatója óta, és a „Magyar Csoda” a nemzeti trikolór színeibe öltözötten még mindig vágtat, feldúlva a mozis toplistákat. Félmilliárd forintos bevétel, több mint 370 ezer néző eddig a mérleg, és még nincs vége. De mi a helyzet az igazi Kincsemmel? Az idei könyvfesztiválra megjelent egy könyv Kincsem valódi történetéről. Mert amit a vásznon látunk, az nem az. Amivel alapvetően nincs baj, hiszen ez egy nagyjátékfilm, az a dolga, hogy lekössön, sodorjon, szórakoztasson. De érdekes megnézni, hogy milyen volt igazából a csodaló története, a nagy kalandkulissza mögött.
Herendi Gábor legújabb produkcióját immár minden idők legsikeresebb magyar filmjeként tarthatjuk számon, még akkor is, ha gyakorlatilag teljesen újra írta a „csodakanca” történetét. És ezzel most nem bántani akarjuk a filmet, amelyet egyébként mi is szerettünk. Csupán arról van szó, hogy a neveken és a helyszíneken kívül vajmi kevés közös nevező található a film és a valóság között.
Szélesi Sándor áprilisban napvilágot látott, azonos című, romantikus történelmi regénye bizonyítja, hogy a valóság is tartogathat legalább annyi izgalmat, szerelmet és kalandot, mint a Herendi-féle mese. A kötetben a legapróbb részletekig kidolgozott korrajz és az „ízesen” csattanó dialógusok kis tabló formájában idézik meg a kiegyezést követő Magyarországot.
Lovar-kor
Szélesi regényében maga a közeg fog meg a legjobban: olyan élvezetes és könnyed stílusban tudja megragadni a dualista korszakot, mintha csak az egyik korabeli pesti kávéházban ülve vetette volna papírra a körülötte nyüzsgő világot. A könyv bemutatja mind a nagybirtokos arisztokrata-, mind pedig a kispolgár szemszögéből a magyar polgárosodás vontatott, ám megállíthatatlan folyamatát. Betekintést nyerhetünk a nagy múltú Magyar Lovaregylet szivarfüstbe burkolódzó, aktuálpolitikától és „lovaktól” hangos összejöveteleire, beülhetünk egy-egy előadásra a Hatvani utcai Nemzetibe, vagy beléphetünk a frissen átadott Népszínház kulisszái mögé. Az egyik pillanatban még Blaha Lujzával sétálunk bizalmasan diskurálva a korabeli Duna-parton, a másikban már Sissi társaságában űzzük a vadat a rengetegben. Észvesztő távlatok, és mindez az autentikusság jegyében!
Szó nincs itt osztrák-magyar rivalizálásról, pláne kicsinyeskedő Ferenc Józsefről! Szélesi alapos háttérkutatást végzett, nemcsak az adott kornak, az események kronológiájának és politikai légkörének, de az összes szereplőnek is utána nézett, hogy a papírra vetett történet részletekbe menően a korabeli tényekre támaszkodjon.
Nem egy Don Juan-alkat
Büszkén domborít Nagy Ervin Blaskovich Ernőként a vásznon, Herendi pedig egy interjúban arról számolt be, hogy milyen nehezen találtak az adott korosztályban egy megfelelően jó kiállású színészt. Blaskovich a valóságban szöges ellentéte volt a mi Ervinünknek: vékony csontú, alacsony ember, tulajdonképpen ideális lovar (zsoké) alkat, aki közel két évtizeden át úrlovasként maga is nyeregbe szállt. Szélesi Blaskovich alacsony mivoltából fakadó komplexusára apellálva építi fel a sztoriját, amelyet akkurátusan vezet végig az egész történeten. Nos, akár így is történhetett!
Blaskovich habitusában is jelentősen eltérhetett a filmre vitt pozőr figurától: nem volt igazán dzsentri típus, nagyon is biztos kézzel vezette a tápiószentmártoni birtokát. Tudta, mi kell hozzá, hogy bővíteni tudja, hogy hogyan jusson egyről a kettőre. Ismerősei nem véletlenül hívták „Kupec”-nek. Két lábbal a földön álló gazdaként rajzolja fel maga az író is, aki minden évben maga felügyeli a termény betakarítását, és nem igazán az a romantikus alkat, aki széptevésből ódákat zeng, hogy ujja köré csavarja a fehérnépet. Szélesi a regényében mintha kissé elfogult is lenne a figura iránt, újra és újra a felmentésére siet.
