Az Elvis nosztalgiavasút a rossz ember szemszögéből. Arról mesél, hogy a címszereplőjét a hangja emelte piedesztálra, de a menedzsere tette királlyá. Mi az igazság? Elvis dalban mondja el.
Minden nagy ember mögött áll valaki, aki a másik adottságát megpróbálja pénzben kifejezhetővé tenni. Ő az, aki képes a sikert számszerűsíteni. Aki hasznot húz. Mert a tehetség nem minden, mások álmainak valóra váltása pedig valahol felér a művészettel. Ez lehetne egyben a mottója is az üzleti életnek: meglátni azt, amit rajtad kívül senki nem vesz észre. Céline Dionnak ott volt René Angélil, a McDonald-fivéreknek Ray Kroc. Elvis Presleynek, a rock’ n’ roll királyának pedig Tom Parker ezredes, aki felültette. Igen, a trónra is.
Az új Elvis-film rendhagyó a maga nemében, és nemcsak azért, mert a menedzsere perspektívájából világít rá a Király személyére. Egyszerre mesél Parkerről és Presley-ről, középpontjában pedig kettőjük különös kapcsolata áll. Baz Luhrmann író-rendező az újragondolt A nagy Gatsbyjéhez hasonlóan izgalmas vizualitással ragadta meg Elvis Presley nem mindennapi történetét; adaptációjában a világ egyik leghíresebb énekesét áldozati szerepkörben láthatjuk. Luhrmann mozija nincs híján a tiszteletnek: nála a Király szuperhős, fehér hang a fekete zenében (ráadásul egy szegregált társadalomban), Isten felkent báránya. De szőrmentén megmutatja az esendő embert is: a bizonytalanságot a hírnév mögött, az önsanyargató teljesítménykényszert és a kisebbrendűségi komplexust. Az embert, aki képtelen volt felnőni önmagához.
Az Elvis Austin Butler nagy lehetősége. Nem véletlenül mond keveset a színész neve, aki megannyi tévésorozat után kapott egy aprócska szerepet Quentin Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjában. Az Elvis címszerepéhez az édesanyja juttatta, bár nem úgy, ahogyan gondolnánk. Elvis Presley a film legvégén is hallható Unchained Melody című, egyébként romantikus dalát az anyja halála miatti fájdalomtól sújtottan adta elő a demóján, amivel kilóra megvette Luhrmannt. A többi már filmtörténelem.
A korai Elvis-dalokat maga a színész énekelte fel. A forgatást megelőzően egy éven át képezte hozzá a hangját. A játékidő (és így a kor) előrehaladtával azonban keverték az énekét a középkorú Elvisével, a lehető leghasonlóbb hangzásra törekedve. Számos Elvis-sláger felcsendül a filmben, némelyik teljesen áthangszerelve, engem viszont a feketék blues dallamai varázsoltak el teljesen. Éppúgy, ahogy annakidején Elvist. Butler számos negatív kritikát kapott Elvis-rajongóktól, hogy még csak nem is hasonlít a Királyra. Őszintén szólva ez az alakítása szempontjából egyáltalán nem releváns. Az több, mint meggyőző. Ezt még a Presley-család is így gondolja.