Egy öt éves kisfiú elveszik valahol India szívében, majd megannyi nélkülözés és megpróbáltatás után egy másik földrészen szocializálódik szeretetben és boldogságban. Akár tündérmese is lehetne, de ez maga a valóság, ráadásul a történetnek itt még nincs vége! Az immár felnőtt férfi a közösségi média és a Google Earth segítségével keresi meg 25 éve nem látott családját. Mi ez, ha nem a digitális korszak diadala? Nem, semmiképpen sem egy Google-reklám! Bár annak egészen pazar volna!
„Elé álltak, a szemébe néztek:
Probléma vagy, nem kellesz senkinek!”
/Ossian: Haragban a világgal/
Gyerek vagyok*
Pillangók! Az apró, sárga színű rovarok felhőkben rajzanak az öt éves fiúcska körül, miközben ő szájtáti kíváncsisággal figyeli őket. Szárnyaik szinte érintik a szurtos kis arcocskát, és egy törékeny pillanatra minden gondot magukkal ragadnak: nincs Örök Dilemma, hogy ma bálákat cipelve, koldulva, lopva vagy a szemét közt turkálva lesz-e meg a család napi betevője, elhalványul az otthon magára hagyott kishúg, Sekílá a szívében lelkiismeret-furdalás közepette őrzött képe, valamint a felszín alatt lappangó félelem, hogy a rajongva imádott bátynak esetleg csak a terhére van! Egy pillanatra ismét gyerek! Ez a pillanat jár neki! Kiáltás visszhangzik a dombok közt, s felsejlik testvére, Guddu alakja. Mennie kell! Szárú elindul, és még csak nem is sejti, milyen elképesztő utazás áll előtte, India nyomornegyedeitől a bürokrácia útvesztőin át egészen Ausztráliáig, hogy utána csupán egyetlen gondolat, vágy kínozza: hogy újra rátalálhasson a gyökereire!
Gyerek vagyok, és utcákon át szaladok
A 80-as évek közepén járunk, Szárú mélyszegénységben él a legsötétebb Indiában, öt éves kora ellenére tevékenyen közreműködve családja létfenntartásában. Bármilyen mostoha sors is ez, a kisfiú megtalálja benne a boldogság ritka pillanatait, még ha azok olykor éppoly megfoghatatlanoknak is tűnnek, mint maguk a pillangók. Szárú unszolására a bátyja egy nap magával viszi a közeli nagyvárosba, ám útközben a fiúcskának nyoma vész: a körülmények szerencsétlen összejátszása révén az 1600 kilométernyire fekvő Kalkuttába sodorja az élet, s az öt éves kisgyermek teljesen magára marad.
Már a pályaudvaron – ami méreteit tekintve város a városban – kénytelen szembesülni az akkori indiai társadalom közönyével. „Nem is emberek kavarogtak azon a pályaudvaron, csak egy alaktalan massza, amelyre éppúgy nem gyakorolhattam hatást, mint a folyóra vagy az égre”, írja könyvében**. Bár egy-két ember megpróbálja szóra bírni a magányos gyermeket, a nyelvi nehézségek miatt hamar az érdeklődésüket vesztik, és magára hagyják. Szárú „reménytelenül zártnak találva a felnőttek világát” inkább úgy dönt, hogy egyedül boldogul: hetekig él egymagában az utcán, amihez elég rutint hozott otthonról, és első kézből tapasztalja meg az utcakölyök-lét axiómáját: míg a többség számára láthatatlan tartományban mozogsz, addig bizonyos nem kívánatos elemek mindig rád találnak!
Szárú felhívja magára a hatóságok figyelmét is – mivelhogy önként, egy jóakarójára hallgatva végül bejelentkezik a rend éber őreinél -, ám ezzel cseberből vederbe kerül: előbb védőőrizet gyanánt cellába zárják az őrsön, majd bezsuppolják egy javító-nevelő intézetbe, amely a problémás gyerekek – csellengők, bandatagok, elmebetegek, tolvajok és gyilkosok – gyűjtőhelye. A cél, hogy ezek a gyerekek kikerüljenek a társadalom látóköréből: hogy ne legyenek szem előtt, egyszerűbb besöpörni őket a szőnyeg alá, mint a szemetet!
És nem vagyok, ha nem kapok szerepet
Itt talál rá egy gyermekvédő szervezet, amely rövid úton kimenti ebből a legitimált pokolból, s miután hónapokig hiába keresik a szüleit, végül elintézi Szárú örökbefogadását. Az öt éves kisfiú egy szerető ausztrál családhoz kerül Tasmániában, akiket egyetlen gondolat vezérel: segíteni a rászorulókon. A magyar felmenőkkel bíró nevelőanya, Sue sajátos nézeteket vall: a világ túlnépesedésének megoldásában azzal vállal szerepet, hogy lemond a szülésről, és inkább a harmadik világból fogad örökbe gyermeket.
Nem Szárú az egyetlen, akit magához vesz, másik nevelt fia, Mantos azonban kevésbé szerencsés mostohaöccsénél: míg Szárú örökbefogadása – a rendőrőrsre való besétálástól a repülőgépből való kiszállásig – alig 5 hónap alatt lezajlott, addig a másik fiúnak két éves jogi procedúrát kell végigsenyvednie. A két évből mindössze két hónapot tölthet a gyermekvédő szervezet gyermekotthonában, a többit abban a javító-nevelő intézetben kell végigkínlódnia – sorozatos fizikai és szexuális erőszaknak kitéve -, amelynek rövid ideig Szárú is lakója volt. Így mire Tasmániába kerül, a lelkileg sérült Mantos finoman szólva is némi ambivalenciával küzd.
Gyerek vagyok, és arcoddal utazom
Szárú sohasem tesz le róla, hogy megtalálja a valódi családját. Miután elvégzi az iskoláit, és kilép a nagy betűs életbe, elementáris erővel támad fel benne a vágy, hogy belekezdjen a keresésbe. Azonban nyomozásai folyamatosan zsákutcába futnak, egészen addig, míg a szélessávú internet szárba szökkenésével utat nem tör magának a sokak által ostorozott közösségi média, és a Google forradalmi alkalmazása, a Google Earth. Új remény ébred a szívében.
Szárút a keresésben nem olyan filozófiai közhelyek motiválják, miszerint azért szeretné megismerni a múltját, hogy megtudja, ki is ő valójában… persze az valóban érdekli, hogy honnan jött – hol van az a pont a térképen -, de a saját személyazonosságával teljesen tisztában van. Nem tartja magát indiainak. Ő ausztrál. Szárú valóban csak a családját keresi, amelynek tagjai – emlékei révén – részei az életének, és éppúgy formálták egyéniségét, mint a nevelőszülei. Vajon sikerül megtalálnia őket?
Ebben a filmben csak magamat játszom el
Az előzőek tükrében nincs mit meglepődni azon, hogy Szárú története papírra és mozivászonra kívánkozott. A könyvet Larry Buttrose szellemírónak mondta tollba Saroo, azaz „Szárú” Brierley, és remekül sikerült, csak ajánlani tudom mindenki figyelmébe. Amíg a könyv a történések mozzanatait veszi számba, és részletekbe vesző ízelítőt nyújt India sötét oldaláról, az örökbefogadást ellehetetlenítő bürokráciáról, valamint a címszereplő családja utáni nyomozásáról, addig a filmnek a sztori érzelmi vonulatát sikerül érdemben megragadnia. Az írott és a fotózott verzió – néhány apró-cseprő, az eltérő formanyelvből adódó különbséget leszámítva – tulajdonképpen nagyszerűen kiegészíti egymást.
Bár az adaptációk esetében jellemzően mindenki a könyvet sorolja előrébb a mozgókép „kárára”, most én mégis először a filmet javasolnám megtekintésre, s csak utána a könyv olvasását: így nem próbáljuk a vásznon látott történéseket mindig a bennünk élő könyvhöz igazítani, és szabadabban élvezhetjük a színészek játékát.
Mert hogy van mit! Dev Patel gettómilliomosként tűnt föl Hollywoodban, s azóta hol levegőt hajlít, hol hírt, esetleg nyugalmat ad, de egy biztos: a kisujjában van a végtelen. Még a fizimiskáját is sikerült lobogó sörénnyel oroszlánosra venni. Az alakításától szem szárazon, ő pedig BAFTA-díj nélkül nem marad. Nicole Kidmant évek óta nem láthattuk ilyen lehengerlő természetességgel játszani, Rooney Mara pedig egy egysíkú szerepben is rutinszerűen nagyot tud domborítani. Az indiai színészek, főleg a gyerekek, egytől egyig kiemelkedő alakítást nyújtanak, s minden további nélkül felnőnek hollywoodi kollégáikhoz!
Az Oroszlán az öt BAFTA (Brit Filmakadémia) jelölésből a legjobb adaptált forgatókönyv és a legjobb férfi mellékszereplő díját nyerte el, és meglátjuk, hogy ez az arány javulni fog-e a február végén esedékes Oscar-díjátadón, ahol hat jelöléssel indul.
Gyerek vagyok, és a sötétben bújok szépen
Elborzasztó a könyvben olvasható adat, miszerint még most is mintegy százezer hajléktalan gyermek él Kalkutta utcáin, és többségük meghal, mielőtt felnőhetne. Bár társadalmi szinten lényegesen javult a helyzet a 80-as évekhez képest (lásd például a fentebb említett javító-nevelő intézetet megszüntették!), az azóta érvénybe léptetett törvényi szabályozások átláthatatlanná és még hosszabbá teszik az örökbefogadási folyamatot – ez egyébként sajnos itthon is jellemző tendencia!
Gyerek vagyok, és szobák mélyére vágyom
Szárú azok közé a szerencsések közé tartozik, akik végül révbe értek, s tengernyi megpróbáltatásaik után, mondhatni, megkapták a méltó jutalmukat: két családra is szert tettek! Emellett e fiatalember személyes és kulturális értelemben is gazdagabbá vált, egyedi, bennfentes rálátással két, teljesen eltérő kultúrára. Könyvében meg is jegyzi: úgy látja, hogy mi, nyugatiak, „személytelen kertvárosainkban és az egyéni önmegvalósításainkkal elveszítettünk valami nagyon fontosat”. S a magam részéről ennek hazai vetületét nagyon is érzem a főváros és a vidék között egyre szélesedő szakadékban.
Szárú töretlen hite az emberekben, és az emberek közötti kapcsolatban példaértékű, főleg annak fényében, amiken keresztülment. Így talán helyénvaló, ha a cikk végén tőle idéznék szabadon: „minden úgy történik, ahogy történnie kell”. Ettől a fiútól ez valóban alázatra intő gondolat.
*Saroo Brierley könyvét az Athenaeum Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre.
**A fejezetcímek Cseh Tamás: Gyerek vagyok című dalából származnak.
Publikálva: filmtrailer.hu