McDonald’s üzleti sikerének titka: a kitartás. Legalábbis Ray Kroc szerint. Meg nem árt mellé persze a jó vastag arcbőr sem. Hogy egyébként ki az a Ray Kroc? És ha ő alapította az étteremláncot, akkor hol van Mr. McDonald? A Michael Keaton főszereplésével készült Az alapító című életrajzi drámából kiderülnek az elképesztő sikersztori titkai. Igaz, a végeredményt valószínűleg nem teszi az ablakba a McDonald’s…
Bűnös élvezet
Valahogy így szoktunk rá gondolni a mindennapokban. Tudjátok, amikor engedsz a csábításnak, és beszédülsz a McDonald’s valamelyik gyorséttermébe. A bejáratnál még a Cézár-saláta rendelésének bizonytalan elhatározásával, de aztán az illatorgia és az esztétikus molinók hatására – amikor teljes hatásfokkal dolgozni kezd a marketing gépezet – már azt veszed észre, hogy a szendvicsmenük közül válogatsz, háttérbe szorítva mindenféle szégyenérzetet. Utóbbi várhat… legalább az étkezés végéig. Mindeközben eszedbe sem jut elmélázni azon, vajon ki is az a McDonald – talán a bohóc a reklámból? –, és egyáltalán hogyan és miért pont az ő hamburgerét majszolod (pillanatnyilag) élvezettel.
McDonaldék: az ötlet
A McDonald-fivérek, Richard és Maurice igazi ötletemberek voltak, az amerikai álom megtestesítői, és – mint később láthatjuk – egyben vesztesei, akik sikertelenül próbáltak betörni a show business világába. Mozivállalkozásuk például kudarcba fulladt, de a vendéglátóiparban nagyon is jól boldogultak. Mi több, az ötvenes években egyedülálló újításaikkal sikerült megreformálniuk a gyorséttermi rendszert. Vívmányaik nemcsak a konyhát, hanem a dizájnt és a vevőket is érintették; igazi látványkonyhát csináltak, és noha a választékot és a kiszolgálást szűkítették, ezzel sikerült drasztikusan csökkenteni a rendelési időt. Annak idején 20 perceket is várni kellett a megrendelt ételre… amit nekik sikerült fél perc alá szorítaniuk. Valódi tányér és üvegpohár helyett papírban szolgálták fel az ételeket és az italokat, és inkább a családokat célozták meg.
A siker nem maradt el, és a McDonald-fivérek végre nagyban gondolkodhattak. Azonban hiába próbálkoztak új éttermek nyitásával, azok mégis sorra befuccsoltak. Csak a San Bernardinó-i üzletük virágzott a napos Kaliforniában, amelyet eltökélt precizitással saját maguk felügyeltek.
Ami hiányzott: az igazi üzletemberi attitűd. Ez pedig végül Ray Kroc személyében toppant be a fivérek életébe. Levakarhatatlanul.
Ray Kroc: az üzlet
Kroc utazóügynökként dolgozott, turmixgépekkel foglalkozott, és saját szemével akarta látni azt az éttermet, amely egyszerre jelentősebb mennyiségű terméket rendelt meg a cégétől. Így hát beült a kocsijába, hogy pár száz mérföld levezetése után ebédeljen egyet a McDonald’s-ban. Kroc jó néhány gyorsbüfében megfordult már, de ehhez foghatót még sohasem látott. Elámult a McDonald’s hatékonyságán, és nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valamilyen formában részt vehessen benne. Óriási üzletet szimatolt.
A megoldást, mint korábban a fivérek is, a franchise-rendszerben látta. Azaz, hogy az újabb éttermek nyitását és üzemeltetését más vállalkozások végezzék fizetség fejében. Cserébe megkapják az üzleti know-how-t, a védjegyhasználatot, és más szolgáltatásokat. Kroc addig járt a fivérek nyakára, addig duruzsolt a fülükbe, míg végül szerződést kötöttek vele, miszerint kizárólagosan üzletelhet a franchise-jogokkal. Ezzel azonban még nem sokat ért, be kellett bizonyítania országnak-világnak, hogy milyen nagyszerű üzlet ez. Így az első franchise éttermet maga hozta létre.
Mint minden sikeres vállalkozás, ez is egy kockázatos döntéssel vette kezdetét: a pénzhiánnyal küszködő Kroc jelzálogot vett fel a házára. Míg saját McDonald’s vállalkozásával birkózott, addig a franchise-jogokat is népszerűsítenie kellett, és hasonló dilemmába ütközött, mint anno a fivérek: nem tudta, hogyan érje el, hogy az éttermek, legyenek bárhol, változatlan minőséget, kiszolgálást és tisztaságot nyújtsanak. És ez még csak az első volt a problémák hosszú sorában, amelyekkel Krocnak szembesülnie kellett.
Tehetség? Az minek?
Ám az akarat és a kitartás – Kroc szerint tehetségre nincs szükség, hiszen ahogy elhangzik a filmben tőle: „tele a világ tehetséges, de sikertelen emberekkel” – hosszú távon meghozza a gyümölcsét.
Aki esetleg azt gondolná, hogy Az alapító egy se vége-se hossza dicshimnusz a McDonald’s-hoz, és hogy mostantól majd Michael Keatont formázó babákkal pakolják tele a Happy Meal-es dobozokat, azzal megnyugtatásul közlöm: nem így van.
