Pókember talán még soha nem volt hangosabb, színesebb és pörgősebb, mint a forgatókönyvíró-páros, Phil Lord és Christopher Miller legújabb őrületében. Ugyanakkor ő is csak a saját sorsának foglya, akit gúzsba köt a szüzséje. Szóval, Pókfej már megint a saját univerzumának kereteit feszegeti, amelyet most sem tart egyéb össze, mint a pókháló.
Az ember szükséghelyzetben előbb-utóbb eljut arra a pontra, hogy ő mindent megtett, de a világ összeesküdött ellene. Valahol vigasztaló lehajtott fejjel beállni a sorba, és hagyni, hogy elsodorjon az ár, rábízva magunkat a Nagy Kozmikus Rulettkerékre, amelybe Isten dobálja a golyókat. Nincsen ráhatásunk, minden eleve elrendeltetett, a jól kitaposott, belátható ösvényről miért is térnénk le – járt utat járatlanért, ugye – az áthatolhatatlannak tűnő és ismeretlen dzsindzsásba. Öt évvel ezelőtt derék animált Pókemberünk kinőtte a képregény-panelek kereteit, és formabontó audiovizualitás képében vászonra hányta az elképzelhetetlent. A folytatásban most minket, nézőket is arra kérnek, hogy a számtalan ellentmondó tényező ellenére is valósítsuk meg önmagunkat. Mindegy, hogy mi az ára.
Egy szárnyait bontogató kamasz számára ez óriási önigazolás. Igen, Pókember az új filmjével bakot tart a fiataloknak, hogy elérjék álmaikat. Miles Morales mellett immár Gwen Stacy-vel, a Póknővel, az előző etap messze legizgalmasabb karakterével is azonosulni lehet – szuperhősökkel, mennyire menő már ez, érted?! –, aki nemcsak több játékidőt, de saját eredettörténetet is kap, lásd a film Whiplasht idéző frenetikus nyitányát. A Pókember-filmek – nemcsak az animált verziók – olyan felnövéstörténetek, amelyek nem csupán „papolnak”, hanem együtt is éreznek a fiatalokkal. Mert az ember mindegy, milyen szupererőt birtokol – nevezhetnénk ezt akár tehetségnek is –, felnőni „szívás”, megbonyolítja a legegyszerűbb dolgokat, összekuszálja az érzelmeket és próbára teszi a kapcsolatokat. Így könnyű elmenni amellett, ami pedig valójában a lényegnek kellene lennie: a felnőttlét a lehetőségek tárházát kínálja.
Milest hatványozottan gyűri maga alá a magány: inkognítója miatt nem mer másokkal, de néha még önmagával szemben sem őszintének lenni, nyelvére görcsöt köt a kamaszkor. Sóvárog Stacy után, magának sem tud elszámolni a lánnyal kapcsolatos érzelmeivel. Így amikor Gwen magával ragadja egy újabb multiverzumos kalandba, csapot-papot hátrahagy, hogy a Pókverzum részévé váljék. A Pókverzumon át nagy körültekintéssel dolgozza fel a valahová tartozás témakörét: soha ne rendeld alá a csoportérdekeknek a saját morális meggyőződésedet! Igenis mondhatsz, sőt, kell is nemet mondanod, ha az erkölcsi iránytűd összezavarodik vagy más irányba mutat! Ne engedd felülkerekedni magadban a nyájösztönt!
Az új pókfilm a számos rétege alatt még egy nagyon fontos dologgal foglalkozik: a szülő-gyerek viszonnyal. Ez egy megkerülhetetlen alapvetés a felnövéstörténetekben, és a Pókverzumon át esetében is sikerül ezt közhelyek nélkül, hitelesen abszolválni. Pókember kap egy érdekes nemezist Folt személyében, akinek tragédiája, hogy maga a történet is – legalábbis egyelőre – alig foglalkozik vele, pedig sokkal több (lyuk) van benne, mint gondolnánk.
Az új Pókember-film pont olyan, amilyennek a címe sugallja: mintha derék főhősünk elrugaszkodna az épelméjűség pereméről, és fejest ugorva csak zuhanna és zuhanna át a predesztináció eszement multiverzumán. És ezt értsd szó szerint: A Lego-kalandot is jegyző írópáros közös brainstormingjukat szinte egy az egyben átemelték a történetbe. Mindezt pedig elképesztően színesen-szagosan, univerzumonként egyedi stílussal és színkezeléssel tették, lelkesen dolgozott a kezük alá a Sony Pictures Animation ezer főre duzzasztott művészeti stábja.
A film mind a 140 perces játékideje aranyat ér. S bár a befejezés olyan, amilyen, én hálás vagyok az alkotóknak, hogy nem csapták össze húsz percben egy Marvelesen suta csihi-puhival, hanem megadják ennek a dramaturgiailag is okosan szerkesztett gyöngyszemnek, hogy méltó – akár újabb két és fél órás – lezárást kapjon. A Pókverzumon át abszurdba hajló, önreflexív humorával, magával ragadó történetvezetésével és egyedülálló vizualitásával visszaadta a Marvelnek azt az egyedi ízt, ami korábban is jellemezte, és ami a Marvel moziuniverzumból újabban sajnos kiveszni látszik.