Bár a Creedben nem Rocky osztja a pofonokat, kétség sem férhet hozzá, hogy ízig-vérig Rocky-film. Magam sem hittem volna, hogy Sylvester Stallone-t Rocky szerepéért valaha még egyszer Oscar-díjra fogják jelölni, de ezért a kiforrott alakításáért bizony kijár neki minden tisztelet.
Pedig még maga Stallone sem akart hallani Rocky feltámasztásáról, úgy érezte, hogy a 10 évvel ezelőtti utolsó filmmel végleg búcsút vett a karaktertől, s a boksz kesztyűk szögre kerültek. Azonban az ifjú “titán” író-rendező, Ryan Coogler, aki A megálló (Fruitvale Station, 2013) című életrajzi filmjével harcolta ki helyét Hollywoodban, addig duruzsolt a fülébe, s egy olyan szkriptet tett le elé az asztalra, amiért visszakerült a puhakalap Rocky fejére. S ezért hálát rebeghet Cooglernek Stallone, mi, nézők és a filmtörténelem egyaránt!
Látszólag semmi különleges nincs ebben a forgatókönyvben, sőt, a már megszokott sablonokat variálja: egy fekete fiú elhatározza, hogy az örege nyomdokaiba lépve a ringben valósítja meg önmagát. A film jó érzékkel a kiskorúak javítóintézetében kezd, ahol épp “helyzet van”, a renitens ifjak egymásnak esnek – ám ez a “bunyó”, akárcsak a megfékezése oly művinek hat (a gyerekek és az őrök minden meggyőződés nélkül taszigálják egymást, pfff!), ami pillanatnyi nyugtalansággal tölt el: ugye a ringben hitelesebben kerülnek tálalásra az események?
Ám nincs megállás, az apja vérmérsékletét öröklő Adonis Apollo Creed fiát megillető helyre kerül, ahol felcseperedve rögtön két dologgal szembesülhetünk: egyrészt a vér nem válik vízzé, hősünk, jobb híján, mexikói amatőr zugviadalokon püföli az ellent; másrészt, bár elég esze van hozzá, mégis kényelmetlenül érzi magát a nyakkendős-öltönyös munkahelyi világban, s inkább a szívére hallgat. Mindezt minden pátosz és igazán mély dráma nélkül teszi, amúgy „Rocky-san”, sőt, Michael B. Jordan Adonis alakítása még darabosabb, mint anno Stallone-é. Őszintén szólva nem igazán tudtam a történet elején azonosulni ezzel az introvertált, magának való és baromira makacs fiúval, akitől mintha tudatosan tartaná távol a nézőket a rendező. S hogy mennyire így van, csak a film végén derül ki!
A Creed akkor kezd igazán magára találni, amikor feltűnik a színen Rocky. Adonis felkeresi apja legnagyobb ellenfelét és később barátját, hogy legyen a trénere. Rocky jelenléte ettől kezdve teljes egészében belengi a filmet. A “verhetetlen” (?) bokszoló öreg korára… “aranyos” lett – komolyan ez a szó jutott róla először eszembe, minden pejoratív felhang nélkül! A két eltérő bőrszínű ember között szinte az első perctől kezdve “működik a kémia”, remekül kiegészítik egymást, sajátos apa-fia viszony veszi kezdetét, amely humoros szurkálódásokkal telítődik élettel. A játékidő előrehaladtával a klasszikus Rocky-s történetvonulat – felkészülés a nagy meccsre – kiegészül egy igen intenzív drámai szállal, amivel Stallone mindenkit lemos nemcsak a vászonról, de az összes díjátadó gála legjobb férfi mellékszereplői kategóriájából is! Úgy bizony, MINDEN díj, amit a Creedbeli Rocky szerepéért kapott, abszolút megérdemelt, mi több, borítékolható az Oscar díj is!
A Creed, sportfilmhez méltóan, egy hatalmas, emberfeletti küzdelemmel éri el a tetőfokát, ahol megmutatkozik az a tudatos rendezői koncepció, hogy főhősét, Adonis-t apránként mezteleníti le lelkileg előttünk, hogy a végső harcban, amikor szembesülnie kell önmagával és a félelmeivel, teljesen megnyíljon nekünk. A film végi ökölharc, akárcsak a többi bokszjelenet szépen koreografált, s körülbelül annyira hiteles, mint akármelyik másik Rocky-filmé (tartok tőle, hogy szakmai szemmel semennyire), viszont cserébe látványos és magával ragadó. Az érzelmi katarzis garantált, s a film lezárása is korrekt. Természetesen felcsendül benne – a sok, egyébként rendkívül vacak alternatív szösszenet mellett, amelyeket Bianca, Adonis barátnője “komponált” – az örökérvényű klasszikus Rocky zenei téma, Bill Conti Gonna Fly Now című dala!
A helyzet az, hogy az új Rocky-film megtekintése élményszámba megy, pontosan a retro érzés és Sylvester Stallone nagyszerű alakítása miatt. Rejtély, hogy miből vonhatta le azt a téves következtetést a magyar forgalmazó, hogy ez a műremek nem érdekelne minket, míg a “habkönnyű” Mélyütés minden további nélkül megjárhatta a mozikat (nagy valószínűséggel pont ez utóbbi, boksz tematikájú alkotás dicstelen filmszínházas leszereplése végett), de szerencsére végül elért hozzánk is, igaz, kicsit megviselten, törődötten és fáradtan, de még mindig energikusan lökve az ökleit az égbe ott, a Philadelphiai Művészeti Múzeumhoz vezető 72 lépcsőfok tetején, legyőzhetetlenül! Mindörökké Rocky!
Publikálva: filmtrailer.hu (2016. január 23)